Aranyosi Ervin: Nagyapó mesél

Aranyosi Ervin: Nagyapó mesél

Talán egyszer, nem is régen,
kis kunyhóban, erdőszélen,
ahol ezer csoda volt,
Nagyapó, s az unokája
egész nap az erdőt járta,
ahol madár dala szólt.

Tücsök, s bogár élte napját,
gomba lengette kalapját,
még a Nap is nevetett.
Zöld lombok közt mókus ugrált,
szarvas vette erre útját,
s biztonságban lehetett.

Sok szamóca nőtt zöld bokron,
méh zümmögött virágcsokron,
s mézhez nektárt szüretelt.
Vidám csendben őz tanyázott,
zöld gyík kis sziklára mászott,
fénylő létet ünnepelt.

Kis patak a fák tövében
surrant, s néhány hal vizében
fürdött fénylőn, csillogón.
Békák brekegtek a partján,
egymás szerenádját hallván,
szerelmet nem titkolón.

Béke honolt a vidéken,
erdőben és erdőszélen,
álmodott a nyugalom.
Ott tanyázott néhány róka,
két felnőtt és pár apróka
játszott, s nem volt unalom.

Aztán eljött a szép este,
mindenki vackát kereste,
és az erdő megpihent.
Hold világlott fent az égen,
sok csillag gyúlt a sötétben,
volt egy egész regiment.

Nagyapó kis tüzet gyújtott,
unokája hozzá bújt ott,
s várta az esti mesét.
Mert Nagyapó olyat mesélt,
milyet régen sok ember élt,
– hosszú volt és csodaszép.

Szép szavait egybefűzte,
mese szárnyán messze űzte,
a szálló képzeletet.
Története lenyűgözte,
s úgy mint tésztát, jól megfőzte
a kíváncsi gyereket.

Unokája szavát itta,
s a képzelet mint parittya
bizony messze repített.
Volt ott „terülj-terülj asztal”
mit a szegény is magasztal,
ha neki is terített.

Varázskalap, bűvös csizma,
úgy, ahogy az álmaimban,
mind-mind bizony belefért.
Tündérlány és büdös banya,
királyi vár, apró tanya,
az mind más mesét mesélt.

Tűz pattogott és az égen,
sötét égbolt mély vizében,
kigyúltak a csillagok.
Bagoly röppent hinta ágra,
éles szemét nyitva tágra,
s azt huhogta: – Itt vagyok!

Hold kóborolt fent az égen,
Naptól lopott tükörfényben,
álmodott és tündökölt.
Mert fényes volt, s büszkén hitte,
az életben sokra vitte,
s gazdagabb lett, mint a Föld!

Mese elszállt, s elvarázsolt,
égő ág, gally elparázsolt,
már csak hamva hagy nyomot.
Az unoka piheg szépen,
ott a nagyapó ölében,
elaludt, s már álmodott.

Hát nagyapó átkarolja,
viszi, mintha kincse volna,
aztán ágyba fekteti.
Holnap újra jő az este,
mese is lesz, szépre festve,
mesél, amíg teheti.

Aranyosi Ervin © 2017-08-13.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva