Aranyosi Ervin: A kis vasutas

Aranyosi Ervin: A kis vasutas

Kis gyerekként, az udvarban, én voltam a vasutas,
kutyus, cicus, sok kiscsirke lehetett ott az utas!
Felszálltak a vonatomra, utazhattak rendesen,
leszállhattak állomáson, s ügyeltem, hogy rend legyen!

Kalauzként, végigjártam a vasúti kocsikat,
lyukasztottam a jegyeket, mit az utas sem vitat.
Bodri kutya volt minálunk a jó mozdonyvezető,
piros zászlóval intettem, hátra mikor mehet ő!

Minden egyes állomáson kiáltottam: – Kiszállás!
Volt ki leszállt, volt ki felszállt, ezért volt a megállás.
Utaztunk hát a vidéken, kattogtak a kerekek,
néha vonatozni jöttek szomszédból a gyerekek.

Olykor tehervonatom volt, kert végében tolattunk,
szétszedtük a vagonokat, majd sorrendbe beraktuk.
Piros zászlóm lengedezett, jeleztem a mozdonynak,
hogy kocsikat hátrafelé, más vágányra, hogy tolhat.

Átállítottam a váltót, aztán intettem megint,
gurultak is a vagonok, az elképzelt terv szerint.
Aztán egy nap, piros zászlóm váratlanul elveszett,
anélkül meg nem irányít vonatot a képzelet.

Legutolsó utazáskor leszúrtam a földbe én,
és a magas fű benőtte, nem leltem meg könnyedén.
Nagyon hiányzott a játék, nem mozdult a vonatom,
szomorúan búslakodtam, azokon a napokon.

Majd nagyapám, kert végében, egy szép napon rátalált,
unokája örömére a közlekedés helyreállt.
Arcomról öröm sugárzott, beindult a forgalom,
újra megtelt utasokkal az elképzelt vonatom!

Aranyosi Ervin © 2024.05.11.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva