Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Ne építs templomot!

alkony
Aranyosi Ervin: Ne építs templomot!

Isten nem kért házat.
Hát ne építs néki!
Nem költözik abba,
jó neki az égi!

Építs inkább házat
a hajléktalannak,
akikből a Földön,
egyre többen vannak!

Jó lenne az Istent
szeretned, becsülnöd,
s nem kell azért templom
padjába beülnöd!

Ott van világodban,
ha kell, ott él benned,
ott lakik szívedben,
ezt kell észrevenned!

És mert kegyes az Úr,
hát légy te is azzá!
Tedd a világodat
széppé és igazzá!

Mikor szebbé teszed
a saját világod,
hidd el, teremtődet,
épp akkor imádod!

Tudd meg, az Istennek
sohasem kell szolga,
mert aki vele van,
tudja mi a dolga.

Aki a nevében
büntet és harácsol,
az nem Istent szolgál,
csak keresztet ácsol.

Nem létezik bűnös,
s „Isten nem ver bottal!”
A jót és a rosszat
mi teremtjük, okkal.

Mert a jó, s a gonosz,
hitünk csapongása,
képzeletünk terve,
lelkünk hasonmása.

Az, ami benned van,
kisugárzik onnan,
megjelenik élőn,
való világodban.

Rettegsz, ha belsődben
félelem ver tanyát,
sötét felhő fedi
szép Napod aranyát.

Újra felragyoghat
lelked tiszta fénye,
ha szíved vezeti
szeretet ösvénye.

Lásd vendégül tehát,
teremtő Atyádat,
vigadjon a szíved,
kerüljön a bánat!

Felejtsd félelmeid,
dühöd és haragod,
szeretettel tölts meg
minden egyes napod.

Legyen a templomunk
az ég kupolája,
gyűljön Isten népe
szeretni alája!

Aranyosi Ervin © 2015-07-01.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A két nagyszájú veréb

Aranyosi Ervin: A két nagyszájú veréb

Talán egyszer,
talán régen,
talán éppen egy mesében,
élt egy veréb, persze szürke
– ki a levet összeszűrte,
egy verébbel, aki látott,
éjszaka is napvilágot.
Vagy nem látta,
vagy csak mondta,
– állította az a ronda –
hogy felszállt a magas égig,
– s a sasok is azt beszélik –
“elrepült a nap felett!”.

Mert egy templom fura tornyán,
– hol kereszt még sose volt tán –
bizony egy nap ragyogott!
A hiú erről gagyogott,
vagy csiripelt saját nyelvén,
– kis medál volt tollas mellén,-
ami nem tett egyebet,
dicsérte a verebet.

Nos a két nagyszájú hős,
– pici volt, s nem ijedős –
egy szép napon megbeszélték,
– mert a cél a legfőbb érték,-
hogy szárnyaik erejével,
akarattal és nagy hévvel,
ha nem is a messzi égről,
de a templom tetejéről
legurítják a napot.

Ötletüket tett követte,
s a gyanútlan napfelkelte
mikor rájuk kacsintott,
furcsa látványt láthatott:
Tollazatuk felborzolták,
bögyüket degeszre fújták,
s pöffeszkedve keltek útra,
fel a magas torony csúcsra,
– lelökni azt a napot.

Ám a felkelő Nap fénye,
szikrát szórt a négy szemébe,
a két orvul támadónak,
a két rosszat akarónak.
Elvakítva mit se láttak,
egymás karjaiba szálltak,
ám így nem tudtak repülni,
fogságukból menekülni.
Minél jobban kapaszkodtak,
annál gyorsabban zuhantak.
Hamarosan földet érnek,
s véget ér két röpke élet.

Ám de látta ezt az isten,
kigondolta hogy segítsen,
a hullóknak utat mutat,
így találták el a kutat.
Templomkertben kútba estek,
becsobbantak a kis testek,
egymás szárnyát eleresztve,
kerek nagy szemet meresztve,
kászálódnak ki a vízből,
egyik csuklik, másik prüszköl.
Alább hagy a büszkeségük.
Örüljünk, hogy nem lett végük.

A mesének tanulsága,
kinek túl erős a vágya,
bármily magasra elérhet.
Ám, de attól óvlak téged,
hiúságod, fösvénységed,
nagyra vágyásod vezessen.
Nem úszták volna ezek sem
meg a dölyfös, kalandjukat,
ha nem lelik meg a kutat…

Aranyosi Ervin © 2011-04-18.
A vers  és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva