Aranyosi Ervin: Elmélkedés az őszről

Aranyosi Ervin: Elmélkedés az őszről

Az őszi Nap még rám nevet,
simítva fázós lelkemet.
Messziről int, s tovább halad.
A nyár, az emlék itt marad.

Nem viszi azt magával el,
benne a szív reményre lel,
mit támogat a hit maga,
hoz még nyarat nagy csillaga.

Ha megmarad a hit, remény,
belül kigyúl a kósza fény,
amit táplál a képzelet,
hogy holnapom még szép lehet.

S lám lángra kap a röpke vágy,
tovább lépni, élni muszáj!
Nem adhatom fel! Én, soha!
Jöhet a tél, a mostoha!

Amíg szívemben szikra él,
mit nem lobbant el cirka szél,
addig leszek, mert van jövőm,
vágy ébred bennem felnövőn.

Nem győzhet le sem tél, hideg,
míg lelkem vágy érinti meg,
amíg akadnak céljaim,
akadnak húzó álmaim.

Addig mindennap felkelek,
nem nyomasztanak reggelek,
s keresek újabb célokat,
s kihúzok fagyos tél fogat!

Addig is ébren álmodom,
múltam a tűzre rádobom,
s hittel várom az új tavaszt,
hogy nem hiába vártam azt.

S a Nap ígéri, úgy leszen,
s én ezt most komolyan veszem,
lelkemben őrzöm lángomat,
s addig gondolok rá sokat!

Aranyosi Ervin © 2018-09-22.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva