Aranyosi Ervin: Enyém, tiéd, kié?

Aranyosi Ervin: Enyém, tiéd, kié?

Enyém, tiéd, kié?
Ezt a butaságot!
Hiszen ez mérgezi
meg a szép világot.

Mert mikor birtokolsz,
szinte semmid sincsen,
marakodsz másokkal
csak a földi kincsen.

Kacatokat gyűjtesz,
aranyat, gyémántot?
Magadat másoknál
tényleg többnek látod?

Tényleg több vagy másnál,
vagy más különb nálad?
Fákat jelölsz körbe,
pont úgy, mint egy állat?

De ő életterét
védi csupán mástól,
s nem akar nagyobbat!
Újat nem harácsol!

Csak annyit jelöl meg,
hogy ő s a családja,
élelmét naponta
újra megtalálja.

Csak, ha szűkölködik,
akkor keres tovább,
csak akkor veszi el
a másik vagyonát.

Csupán annyit akar,
hogy csendben megéljen,
nyugodtan alhasson
minden csendes éjen.

Te meg a kincsekért,
lelked is eladod,
mégis másnak halmoz
az elméd, a karod.

Lelked kincsestára
félelemmel telik.
Hisz a ma emberét,
pont erre nevelik.

Ám hiába csillog
kívülről egy kémény,
ha belseje kormos,
s nincsen benne élmény.

Mert az élet elszáll,
elfüstöl belőle,
s a végén elfárad,
s leginkább ledőlne.

Te csak ragaszkodol,
félsz másoknak adni.
Attól félsz, hogy neked
nem fog majd maradni.

Hisz az egész Földet
kilóra kimérték,
mind-mind valakié,
mindaz, ami érték.

Pedig a világunk
közös tulajdonunk,
ami itt történik
felelősek vagyunk.

Nem csak enyém, tiéd,
mindannyiunk része,
s közös felelősség
a világ egésze.

Aranyosi Ervin © 2018-06-10.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva