Aranyosi Ervin: Nyugalom

Aranyosi Ervin: Nyugalom

Nyugalomban pihen súlyos hegyek lánca,
színekkel telik a pillanat varázsa.
Tükörképe feszül a tó hűs vízére,
a valós világnak szép ikertestvére.
A nyugalom árad, a csend szinte kongó,
nem rohan a világ, nem jár itt bolyongó.
Még a szél sem rebben, időben megállva,
meditál a világ, önmagába szállva.

Az égen, s a tóban szürke felhők úsznak,
távoli vidékről jöttek el tanúnak.
Nem bírták a nyüzsgést, a folytonos harcot,
a nagy akarástól felnyögő kudarcot.
Most hát megpihennek, lelküket kitárják,
a nyugalom percét önmagukba zárják.
Merengnek csak némán, létüket csodálva,
amíg fel nem dereng lelkükben a hála.

Talán csak az ember nem képes megállni,
belül csendesülve életét csodálni.
Nem pihen meg soha vágtató elméje,
űzi, egyre hajtja, buzgó szenvedélye.
A múlton háborog, a holnaptól retteg,
a jelen percei így feldúlttá lettek.
Közben nincs nyugalma megélni a máját,
elmormolni halkan teremtő imáját.

Múlt és a félelem teremt hát helyette,
mindaz, ami napját izgatottá tette,
pedig, ha megállna és elcsendesülne,
egy boldog világnak vízébe merülne.
Vonzana nyugalmat, csodatevő szépet,
szeme előtt nyíló, boldogító képet.
Megláthatná végre élete értelmét,
ha a szív hangjára terelné figyelmét!

Aranyosi Ervin © 2018-04-30.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva