Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Fel kellene támadnunk!


Aranyosi Ervin: Fel kellene támadnunk!

Fel kellene támadnunk már,
érteni az életet!
De valahogy nem tanultunk,
s nem értjük, hogy mért lehet
ennyi embert megvezetni,
félelemben tartani,
hazugsággal riogatni.
Színt kellene vallani!

Nem változott szinte semmi
a kétezer év alatt,
ma is minden földi embert
birkasorban tartanak.
Elhitették mind a néppel,
hogy mi bűnösök vagyunk,
de véget ér a szenvedésünk,
amikor majd meghalunk.

Az örökös haldoklásból
lesz-e majd feltámadás?
Megtanulunk tán szeretni,
a szeretet, az adás!
Amíg kaparsz csak magadnak,
nem érted a lényeget!
Nem lehet pénzért megvenni
boldogságos életet!

Mért hangolnak egymás ellen?
Együtt erősek vagyunk!
Ha a lelkünk lenne fontos,
nem a káprázat agyunk!
Látnánk lelki szemeinkkel,
hogy mi a jó, mi a rossz,
nem hatna ránk érzelemmel,
nem győzne le a gonosz.

Jézus mutatta az utat,
s mi magára hagytuk őt!
Szemünk elől vesztettük
a Megváltót, a Teremtőt!
Őt keresztre feszítették,
és hittel feltámadott,
ám az ember nem követte,
mert hitetlen, agyhalott.

Nem is kéne megfeszülnünk,
hogy világunk szép legyen,
csak élni a természettel,
s hagyni, boldoggá tegyen!
Mert nincs szükség vezetőkre,
isten-emberek vagyunk!
Csak, ha egymást kézen fogjuk,
csakis akkor haladunk.

Nem szolgálja életünket
a túlfejlett technika,
nagyon bonyolult az élet,
s nem leljük, hol a hiba!
Elfelejtünk szívből adni,
elvész minden, ami szép.
az ember már szeretetre
nem használja a szívét.

Fel kellene már támadni,
élő halottak vagyunk,
felismerni, hogy rossz az út,
amin éppen haladunk!
Mint egy gépet programoznak,
kihalnak érzéseink.
Értelmetlen úgy a húsvét,
ha nem élünk hitünk szerint.

Aranyosi Ervin © 2021-04-05.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Ha az ember szeretni képes


Aranyosi Ervin: Ha az ember szeretni képes

Tudod, nem haldokolni jöttünk,
csupán egy szerződést kötöttünk,
hogy jobbá tesszük a világot,
legyen a Föld mitőlünk áldott!

Vannak, kik játékszernek tartják,
s kincseit sajátként uralják,
s a mások kínját élvezik
és mi nem értjük, miért teszik!

Hiszen élhetnénk jobban, szebben,
egymást becsülve, szeretetben,
és mégis jutna minden bőven,
egy élhetővé tett jövőben!

Nem lenne úr, nem lenne szolga
mindenki tudná mi a dolga,
s hagynánk a drága Földet élni,
s nem kéne senkinek sem félni.

Kiélvezhetnénk minden percet,
s együtt örülne felnőtt, s gyermek,
megélve végre önvalóját,
hogy leszületve, bizony jól járt!

Egy nagy családdá kéne válnunk,
s nem félni, nem lévő halálunk,
hanem örülnünk földi létnek,
mert szeretnénk és szeretnének.

Nem jutna több, pár óra munka,
annyi várna mindannyiunkra,
s a többi időt kihasználva,
az ember Isten fiává válna!

Csak játszanánk az életet,
akár egy önfeledt gyerek,
ébresztenénk alkotó vágyunk,
fejleszthetnénk közös tudásunk!

Egymással és egymásért élnénk
és boldog perceket cserélnénk!
A gazdag sosem unatkozna!
A közös lét örömöt hozna!

Csak azt kéne tudni nagyon,
nem boldogít a nagy vagyon!
Uralni mást az beteges,
nem boldog az ki pénzt keres!

Helyette másra kéne lelni,
és nem másoknak megfelelni,
hanem szép álmaink megélni,
a fájdalmat, szépre cserélni!

Egymás kedvében járni folyton,
boldog legyen, hogy mosolyogjon,
az életét csak jobbá téve,
öröm gyúlhasson a szívébe’!

Le kéne tenni minden fegyvert,
mivel a gonosz minket megvert,
s nem versengeni kétes célért,
tenni kéne az emberiségért!

Mit szólsz hozzá? Én élni hívlak,
közös célt látni megtanítlak!
Minden megvan a boldog léthez,
ha az ember szeretni képes!

Aranyosi Ervin © 2021-02-01.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Villon utolsó villongása

Kép: François Villon – Wikipédia

Aranyosi Ervin: Villon utolsó villongása

Tudom, neked ez fájni fog!
A hosszú haldoklásom.
De ez csupán, mit adhatok,
mert sohasem volt másom!
Na jó, életnek hívtam én,
viseltem nagy vidáman,
s ebbe már más is belehalt,
korábban a világban!

S ha csak a költő halna meg,
s nem írna többé verset?
Látod, a lét nem babra megy,
fröcsögjek bús keservet?
Hazudjak egy szebb holnapot,
olyat, amelyre vágyom?
Inkább a lábam lógatom,
nyűgös, halálos ágyon.

Kiélvezem fájdalmaim,
nem muszáj, hogy leírjam!
Volt kor, mikor volt valamim,
kell, hogy azt visszasírjam?
Gazdagság, kincs nem érdekelt,
nem tettem szert vagyonra,
csak arra vágytam, arra telt:
-Bár lelkem gazdagodna!

Nem loptam én, nem volt kitől
– a gazdagoktól féltem –
a mások szegénységiből
semmit se lopni, érdem!
Miközben álmodtam vakon,
ellopták a világot.
Élveztem szép gyümölcseit,
min féreg foga rágott.

Villongok hát, mert ez maradt,
tán lopott kincs az élet,
s nézem a vándormadarat,
de fenn szárnyalni félek!
Tudom, nyakamon a kötél,
bár bűnömet leróttam,
s fejfámra írni ösztökél:
– Éltem, míg meg nem hóttam!

Aranyosi Ervin © 2020-09-30.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva