Aranyosi Ervin versei

Élt egy ember itt a földön,
kutyájával éldegélt,
ám egy nap a földi útja,
váratlanul végetért.
A kutyája, hű barátja,
követte a halálba is,
együtt szálltak, hát az égbe,
s nézték az út merre visz.
Arannyal kirakott úton,
mentek márvány kert mellett,
mely egy gyöngyből épült,
díszes, nagy kapuhoz vezetett.
A kapuban ült valaki,
kit emberünk megszólított:
- Bocsásson meg hol vagyunk?
- A menyben – szólt a szólított.
S megkérdezte a kutyusos,
- Kaphatnánk egy korty vizet?
- Persze – szólt a kapus erre,
- de kutyád be nem viszed.
- Sajna – szólt a kapu őrző.
- nem úgy van mint nálatok,
Erre a megszentelt helyre,
nem léphetnek állatok.
Emberünk ezért úgy döntött
ivóvízéről lemond,
s intett kedvenc kutyusának,
aki szintén szomjazott.
Poros úton odébb álltak,
- nehezen volt járható,
ahogy mentek, kert nélküli
fakapu volt látható.
A kapura támaszkodva,
egy ember könyvet olvasott.
Illendően köszönt néki
kutyás hősünk: – Jó napot!
Ezután még megkérdezte
- kaphatnánk egy kis vizet?
Persze, ott egy hűs vizű kút,
merítsen, akár tízet!
Ittak hát a kút vizéből,
amennyi csak jól esett,
ezután az emberünk
a kapustól így kérdezett:
Köszönjük a vendéglátást,
megmondaná hol vagyunk?
- A mennyben – szólt a kapu őre
s meghökkent a vándorunk.
- Össze vagyok zavarodva,
szólt a kutyás emberünk,
a másik portás is azt mondta:
kapun át mennybe megyünk.
Ó, az aranyozott útra,
a gyöngy kapura gondolt tán?
Az bíz’ nem a menny barátom,
az igazi pokol ám.
S nem zavarja, hogy a másik,
az Önök nevével kérkedik?
- nem bánt minket, sőt örülünk,
mert mindazokat elveszik,
kik barátjukat hátrahagyják,
elfelejtik, s meglehet,
akiknek az egó fontos
és mellékes a szeretet.

Smaragdzöld mezőn szétterül
aranyszíne a napnak,
pipacsok vörös bársonya
áldoz a pillanatnak.
Szél lebben, fennen gólya száll
tenger hullámú égen.
Nyárfák sudárja út tövén
táncol a kósza szélben.
Lebeg a lég, remegve lép,
hullámát szerte szórja.
Tükrén mereng a nagy világ,
- valóság másolója.
A róna mása visszanéz,
tótágast áll a réten:
Az van itt lent, ami pihent
imént még fent az égen.

Tudod, amikor boldog vagy,
arcodról fény sugárzik.
Mosolyod fénye útra kél,
s érzékeli egy másik…
Boldogságod, mint fénysugár,
széjjel terül a földre,
szivárványszínben tündököl,
s árad csak körbe-körbe.
Tudod, körötted annyian
vágynak a boldogságra,
kérlek, boldogság-fényedet
vetítsd a nagy világra.
Szereteted, mint fényözön,
szívekben gyújtson lángot!
Tárd ki lelked a szép előtt,
s fogadd be a világot.
Azért jöttél a földre el,
hogy megtanulj szeretni,
nyílt szívvel éld az életed,
s ne maradjon ki senki.
Ne ítélj, ne bánts másokat,
ragyogjon tiszta fényed!
Boldog lesz minden pillanat,
mikor a percet éled.

Volt a kis falunak egy ügyes kovácsa.
- Vasból volt a falu kerítése, rácsa,
kapája, kaszája, ásója, ekéje,
de sok volt a munka, egy inas “elkélne”.
Talált is egy fiút, olyan inas félét,
benne megtalálta méltó segítségét.
Szorgalmasan tette, mit a mester mondott,
ám egy furcsa napon valamit elrontott.
Amit tenni kellett, kovács mindig mondta,
ám aznap beszédét kicsit elrontotta:
- Először kiveszem a patkót a kohóból -
kezdte a tanítást, s az inas ért a szóból.
- A hosszú fogóval az üllőre teszem,
hogy az izzó vas ne égesse a kezem.
Amikor azt látod, megrázom a fejem,
a nagy kalapáccsal üss egy nagyot ezen.
És az inas úgy tett, ahogy kérték tőle!
Mestere szörnyethalt, – de kovács lett belőle!