Aranyosi Ervin: A könyv tündére 11. rész

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 11. rész

– Eljöttem hát, újra hozzád –
kedves tündér – itt vagyok!
Folytasd ma is a mesédet,
zárd le szépen e napot!

Folytasd onnan, ahol tegnap
befejezted a mesét,
szegényember gonosz lényként
folytatta az életét.

Megszállott volt, mert a banya
a testébe költözött,
mintha új ruhát öltene,
új külsőbe öltözött.

Nála volt a varázspálca,
gonoszsága, ereje,
s az emberek nem láthatták:
– más bőrébe bújt bele.

Tündérország volt a végcél,
bosszút akart állni ő,
de míg saját testében élt,
csúf is volt, meg feltűnő.

A mostani gúnyájában
jól álcázhatta magát,
nem látták a csúfságát
és nem érezték a szagát.

Elment tehát oda, ahol
nem látták őt szívesen,
ahol ő sem örült lenni,
s nem dobbant meg szíve sem.

A húgához, a tündérhez,
vezetett hát az útja,
Hogy bosszúját és haragját
egy időre letudja.

Testvérek közt az utálat,
nem szép dolog, mondhatom,
szóljon hát az előzményről
pár kitérő mondatom.

A vasorrú kisgyerekként
kis tündérnek született.
A szülei tanították
nem is tartva szünetet.

Jó tündérnek, varázslónak
szánták ők a kisleányt,
de ő sokszor szüleire
nem figyelt, és fittyet hányt.

Szerette az erdőt járni,
mikor volt rá ideje,
zsiványságon rosszaságon
járt már akkor a feje.

Egy szép napon el is tévedt
és egy mély kutat talált.
Lemászott a kút mélyére,
mert nem félte a halált.

A kút alján alagút volt,
egy vasajtó zárta le,
a kis tündér kinyitotta,
s miért is ne lépne be.

Ajtó mögött hosszú, fénylő,
szűk folyosó vezetett,
s vonzotta a kíváncsiság
a kis tündér gyereket.

És az ajtó, min belépett
becsapódott mögötte,
olyan hangon nyikorogva,
mintha közben röhögne.

S lám az ajtó bezáródott,
s itt nem volt rajta kilincs,
erre felé visszamenni,
esély arra semmi nincs.

Elindult a keskeny úton,
másik kijárat felé,
úgy gondolta, hogy a végét
hamarosan meglelé.

Ment, mendegélt a folyosón,
remélte, hogy kitalál.
Lassan-lassan kezdte unni:
– Mikor érek haza már?

Az út végén, a folyosó
egy terembe vezetett,
a teremben sötétség volt,
s látott fürkész szemeket.

Föld alatti fák ágain
baglyok ültek, oly sokan,
ám középen egy vén banya
hintázgatott boldogan.

Mikor meglátta a tündért,
a hintájából kiszállt,
a meglepett kis tündérre
banya hangon rákiált.

Jaj, de jó, hogy megérkeztél,
már nagyon rég vártalak,
nem engedtek közeledbe
tündért védő várfalak.

Mostantól majd megváltozik
kis, egyhangú életed!
Megtanítlak sok mindenre,
sok tervem lesz még veled…

Mai mesém végére ért,
hát a könyvem becsuktam,
hamar rám talált az álmom,
mihelyt szemem behunytam.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-19.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva