Aranyosi Ervin: Mesemondó Nagyapó

Aranyosi Ervin: Mesemondó Nagyapó

Falu végén, erdőszélen
nagyapócska éldegélt.
Unokának – ha épp ott volt –
mindig szép mesét mesélt.

Az udvaron tüzet gyújtott,
elűzve a hűvöset.
Mesebontó imát mormolt,
varázsosat, bűvöset.

Karosszékben kényelmesen
megpihent jó nagyapó.
Unokája az ölében,
mert ott jobban hallható!

Nagyapó hát el is kezdte
szőni mesefonalát,
s átléptek egy új világba,
s izgalmas volt odaát.

Előttük a tűz lobogott,
szikrát szórt a parazsa,
s röpködtek, mint darázsfészek
száz zümmögő darazsa.

Szólt a mese, s odavonzott,
kutyát, cicát, madarat.
Mindenki jött még időben,
– mert attól félt, lemarad!

A tűz lángja felragyogott,
táncot járt az arcukon,
mesefonál tűbe fűzve
átkúszott a gomblyukon.

Mesevilág életre kelt,
tündér, s manó megjelent.
Hétmérföldest lépő csizma
bejárta a végtelent.

Szegénylegény csupa jót tett,
megnyitotta a szívét,
rút boszorkány átalakult,
változtatva a színét.

Persze, győzött az igazság,
s mindig boldog vége lett.
Lám a mese így ragyogtat
álmos, kedves, szép szemet.

Ha eljött a mese vége,
álmos lett az unoka.
Ágyba vitte, betakarta
a mesélő nagyapa.

– Álmodd tovább a mesédet,
legyél boldog kisgyerek!
Remélem, a szép mesémmel,
jó lenni segíthetek.

Erdő szélén, falú végén
minden este szól mese.
Gyere el, ha kíváncsi vagy,
ne maradj le már te se!

Aranyosi Ervin © 2017-08-11.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva