Aranyosi Ervin: Hogyan lett a fiúból állatorvos?

Aranyosi Ervin: Hogyan lett a fiúból állatorvos?

A faluban élt egy fiú,
nem volt undok, nem volt hiú,
csak nem tudott nyugton ülni,
tanulásban elmerülni.

Inkább csavarogni vágyott,
felfedezni a világot,
új dolgokat megismerni,
a falun túlt felfedezni.

Néha bizony vitte lába,
s nem mindig az iskolába,
hanem ki a természetbe,
az útját másfelé vette.

Gyakran ment ki az erdőbe,
sokkal vidámabb lett tőle,
ezért el is szökött párszor,
messze ment az iskolától.

Erdőt, mezőt mind bejárta,
de szülője hazavárta,
ezért haza is tért este,
lakóhelyét megkereste.

Olykor, olykor megbüntették,
de ő nem bánta meg tettét,
ment, amerre szíve vitte,
– ez a dolga – ő ezt hitte.

Megismerni a világot,
amit addig még nem látott.
Mindennek okára lelni,
mit, miért kell elviselni?

Hogyan működik az élet,
miből eredt és mivé lett?
Kérdésekre választ kapni,
kihívásra választ adni.

Írni, olvasni már tudott,
számoláson is túljutott,
a többi meg neki nem kell,
hisz örömöt bennük nem lel.

Képzelete másfelé szállt,
a világnak más felén járt,
ő csak követni akarta,
az iskola csak zavarta.

Kis tudós akart ő lenni,
saját feje után menni,
tapasztalni ezer csodát.
Hát otthagyta az iskolát.

Figyelte a természetet,
az éledő szép életet.
Rügyfakadást, fű növését,
a világnak élő részét.

Hol rovart, hol gombát nézett,
s megjegyezte az egészet,
egy füzetbe mind leírta,
ahogy tollal írni bírta.

Madarak hangját hallgatta,
ő is dalt dúdolt alatta.
Néha fészkekhez felmászott,
de bele nem kotorászott.

Fiókák életét leste,
amíg el nem jött az este,
akkor haza vitte lába,
s másnap sem ment iskolába.

Figyelt nyulat, lesett őzet,
de ha útjába állt kőzet,
azt is mind, mind megcsodálta,
mindet fontosnak találta.

Történt aztán egyik este,
mikor az útját kereste,
hazafelé indult éppen,
és megállt a faluszélen.

Ott egy kedves kis ház állott,
körülötte udvart látott,
arrébb volt egy veteményes,
s látszott gazdája erényes.

Szépen művelt kicsi kert volt,
és a növényekkel telt sort,
karók jelölték meg sorban,
zöldségekkel dús csoportban.

Az udvarban Anyót látott,
ki etetett pár jószágot.
Tyúkok, csibék ott lebzseltek,
szórt magokat szedegettek.

Kacsák, pulykák, és gyöngytyúkok,
liba, de galamb is volt ott,
mind, mind együtt vacsoráztak,
nénével kukoricáztak.

Senki nem maradt ott éhen,
volt élelem nyáron, s télen.
A fiú figyelte őket,
a kicsiket, a szülőket.

Kutya, macska, disznó, tehén,
nem tolongott egymás fején,
mindnek ki jutott a jóból,
ételből és kedves szóból.

A fiú csak nézte, nézte,
amit látott, megigézte,
hisz az anyó olyan boldog,
örömmel végzi a dolgot.

Ez aztán a csodás élet,
nincs megbántás, nincs ítélet,
csak kedvesség, s harmónia,
s nincs is miért aggódnia.

De ez sajnos másképp nem megy,
ehhez tudást kell szerezned,
ki kell járnod iskoládat,
kiélni a tudásvágyad.

Ott a tudás összegyűjtve,
s ha jól figyelsz a betűkre,
mire felnősz mindent tudhatsz,
vágyaiddal messze juthatsz!

Belőled még lehet orvos,
aki gyógytudományt hordoz,
aki gyógyít, aki szeretet,
aki másokkal jót tehet.

S lehetsz állatok doktora,
akit megbecsül a kora,
aki segít, ahol baj van,
kiben jóra ott a hajlam!

Így is tett hát ez a legény,
hajtotta a cél, a remény.
Büszkén járt az iskolába,
nem pont úgy mint kiskorában.

Tanítás után meg persze,
kijárt ő a természetbe,
s mindent leírt, amit látott,
könyvbe véste a világot.

Az anyóhoz gyakran elment,
segített neki, ha kellett,
meg ismert ott sok állatot,
orvosukká így válhatott.

Végül egyetemet végzett.
Kezeléshez mindhez értett,
mert, mit kellett megtanulta,
naphosszat a könyvet bújta.

Állatorvos lett belőle,
csupa jót hallunk felőle.
Valóra vált minden álma,
s jó hogy járt az iskolába!

Aranyosi Ervin © 2019.02.20.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva