Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Dobog a dob

Aranyosi Ervin: Dobog a dob

Dobog a dob,
tűz lángja repked.
Dobog a dob,
feléled a lelked.
Dobog a dob,
a szellemed szárnyal.
Dobog a szíved,
s te úszol az árral.

Dobog a dob,
csillagos éjjel.
Dobog a dob,
és repülsz a széllel.
Dobog a dob,
felemel az égbe,
dobog a szíved
földanya testében.

Szeleknek szárnyán repülök véled,
szeleknek szárnyán repít az élet.
Szeleknek szárnya – gondolat árja –
múltamból merít, a jövőm formálja.

Dobog a dob,
lüktet a szívem.
Dobog a dob,
átölel minden.
Dobog a dob,
a szeretet árad.
Dobog a szíved,
és bele nem fárad.

Szeleknek szárnyán repülök véled,
szeleknek szárnyán repít az élet.
Szeleknek szárnya – gondolat árja –
múltamból merít, a jövőm formálja.
Aranyosi Ervin © 2011-11-03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Mikor mosolyra…

mikor mosolyra
Aranyosi Ervin: Mikor mosolyra…

Mikor mosolyra támad kedved,
a Nap lenéz és rád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Ha így teszel, látod a szépet,
mit nem vett észre bús szíved.
Tenyerén hordoz majd az élet,
tudom, akkor majd elhiszed.
A fájdalmat, mit néha érzel,
becsüld meg jól, mert érted él!
– Odafigyel rá mind, ki éber –
figyelmeztet, hozzád beszél.

Megmutatja, hogy hol hibázol,
– míg terhedet le nem rakod.
Jelzi a bajt, de meg nem gátol,
s ha mégis tetszik, „hordhatod”!
Miket gyógyszerrel csillapítasz,
nem a betegség, csak a tünet!
A kór eközben benned virraszt,
lappang a mélyben: – Ő üzent.

Az okok mind árnyékban állnak,
s megnézni Őket nem mered!
Álmodban mind lidérccé válnak,
s ijesztgetik a szellemed.
Kínzód a múltad egy darabja,
vele kéne, hogy szembe nézz!
Lelked e börtön néma rabja,
s elméd sem bátor, tettre kész.

Hited talán sokat segíthet,
– keresd magadban Istened!
Ellazult tested erőt meríthet,
lelkedben keress „ihletet”,
útmutatást: Mely érzés bántott?
Mit söpörsz szőnyeged alá?
Mi bánt, mi az, mi újra lázong,
– míg elméd féken tartaná?

S mikor mosolyra támad kedved,
a Nap ismét reád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Aranyosi Ervin © 2011-03-08.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva