Aranyosi Ervin: Hol tartunk most?

Aranyosi Ervin: Hol tartunk most?

Tán nincs még késő emberek,
hogy megmentsük az életet!
Mesés Földünk még nem halott!
Kihalni tán te sem hagyod!
Van itt dolog, nem is kevés!
Ha eltűnne a szennyezés,
ha nem szemétre gyártanánk,
ha élni hagynánk Föld-anyánk!

Csak nyissuk fel a szemeket,
hogy egy út van, a szeretet!
Éljen jól minden létező,
s ne legyen többé éhező!
Ne legyen többé háború,
legyen az ember nagykorú!
Tudja honnan jött, merre tart,
csillapítsa a mű-vihart!

Hiszen egyek vagyunk mi mind,
s élhetnénk a szívünk szerint!
Nem kell a pénz és a siker,
csak sok ember, ki élni mer!
Hisz zsákutca, hol haladunk,
s kihalunk, ha így maradunk.
Földünk majd megrázza magát,
s ledobja a sok ostobát!

Fejünkre nő sok okos gép,
s hatalmasok teszik fölénk,
mert oly fontos a kényelem,
és az uralt, igénytelen.
Más tegyen értünk, helyettünk,
s nem látjuk, hogy mivé lettünk,
telhetetlenné vált szívünk,
s csupán a nagy PÉNZ-ben hiszünk.

Fejünkre mocskot öntenek,
a lelkünk bántástól beteg!
S mint rossz filmet nézzük, mi lesz,
fejfánkra virágot ki tesz?
Gyűlik a mocsok, a szemét,
de azt készen teszik eléd,
s ural a PÉNZ, az istened,
s nem látod, mit is tesz veled.

A jólétbe halunk bele,
de nem leszünk többek vele.
Pokolra küld a hatalom,
akkor is ha nem akarom.
Rossz álom csak az életünk,
az elmúlás felé megyünk.
A pénznek árja, elsodor,
lelkünk uralja a nyomor.

Másképp kellene élni már,
vedd észre, utad oly sivár,
álságos kincset gyűjtögetsz,
amely egy nap majd sírba tesz!
De te dobod el életed,
mikor tanítod gépedet,
s már elhiszed, hogy többet tud,
de a tudáshoz tőled jut!

Ám tudd, érzéketlen marad,
örömöt, álmot egy sem ad!
Hiányzik lélek és a szív,
amely valós életre hív.
Nincs benne igaz képzelet,
bár egy nyelven beszél veled,
de nélküled, csendben marad,
előre általad halad.

Használd csak, s a fejedre nő,
előtted már a hegytető,
mögötte ott a szakadék,
abba hull majd a maradék!
Anyagba szorult a világ,
s kihal lassan az, aki lát.
A vakok meg mennek tovább,
s kívülről várják a csodát.

Ki fog reánk ordítani,
hajónk meg kell fordítani!
Vitorlánk duzzad, száll velünk,
nem értünk van, de ellenünk!
Mert épp rossz szél kapott bele,
s végül pokolra jutunk vele.
Irányt kellene váltanunk,
s rájönni végre kik vagyunk!

Média mocska elvakít,
leszakadt közöttünk a híd.
Hiába borús fenn az ég,
nem hull eső sosem elég.
Csak szürke égbolt búsít el,
s talán a Nap már fel se kel.
A lélek sötéten borong,
nem fénylik ránk a Napkorong.

Aranyosi Ervin © 2026-04-03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva