Aranyosi Ervin: Ősz vére csorgott…

Ősz vére csorgott rá a fákra,
halódik már, bár nem halott.
Még mókus ugrál ágról-ágra,
s a harmat dérré megfagyott.

Tó tükre simul part ölébe,
s a fák – mint óvó, lágy kezek,
intenek búcsút – mert a télbe,
a természet elérkezett!

Ráfagy az idő már a fákra,
széllel harcol a sok levél,
nem készülnek a túlvilágra,
lelkük zizeg, vaj’ mit remél?

A szépségesbe belehalni,
látod, csak ily módon szabad.
Nyomot hagyni, és fenn maradni,
amíg az élet elszalad.

A sok levél – megannyi lepke,
szárnyát kibontva elrepül.
Beleolvad a végtelenbe,
s magára lel tán legbelül.

A tó vízén még egyet úsznak
– messze utazó csónakok –
szép földi létet koszorúznak:
– Ne temess el, még itt vagyok!

Halálos tán, mégis magasztos,
hisz télre majd tavasz jön el!
S ha a világ majd új tavaszt hoz,
szerelem jön, s körülölel.

Aranyosi Ervin © 2016-11-12.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva