Aranyosi Ervin: Szél suttog a fákkal…

Aranyosi Ervin: Szél suttog a fákkal…

Szél suttog a fákkal, s nem marad titokban,
odafent az égen, villám fénye lobban.
Esőt síró felhő döngeti az eget,
mintha önmagába verne apró szeget.

Könnycseppjeik már a tetőnkön kopognak,
mért búsulnak vajon? Miértünk zokognak?
A cseppeket a föld szomjasan beissza,
vizét fűnek, fának adja egyre vissza.

Vágtat a szél tovább, viharos az élet,
szomorúra váltott ma a bús természet.
Napját, meleg fényét felhők mögé rejti,
derűjét, mosolyát könnyen elfelejti.

Pedig új nap ébred, minden egyes napra,
s kitehetnéd lelkét száradni a Napra.
Hadd teljen meg fénnyel, vidám nevetéssel,
mosoly-magot szórva víg, derűs vetéssel.

Vajon mit súghatott a szél a sok fának?
Ígérte, holnaptól szebb világot látnak?
Vagy csak táncba hívta, a sok hajló ágat,
hogy együtt repülve éljenek meg vágyat?

Csendesül a vihar, a szél is lelassul,
kiragyog a Napunk végtelen magasról.
Simogat, hogy arcunk legyen méltó tükre,
fénylő szeretettel néz mindegyikünkre.

Tudom, mit suttogott a jó szél a fáknak:
– Tartsatok ki, rátok vidám napok várnak!
Fény árad reátok, megújuló derű,
tartsatok ki, élni, igazán nagyszerű!

Aranyosi Ervin © 2017-06-05.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva