Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 9. rész

A könyv tündére 8.rész
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 9. rész

Mi erősebb a világon?
Félsz, vagy a kíváncsiság?
Furdalja az oldalunkat,
ezért is tud hatni ránk.

Hideglelős félelemmel
feküdtem le este én.
S látod, mégis újra jöttem,
hogy halljam az én mesém.

S lám, a tündér mosolyogva
várt is reám kedvesen.
Tudta, úgyis visszatérek,
s a folytatást meglesem.

Üdvözölt, majd hozzálátott,
elmesélni a mesét,
folytatva a borzalmakat.
– Csak a vége lenne szép!

Nahát, tegnap ott tartottunk,
forgószélnek vége lett.
Síri csend borult a tájra,
s a csend szinte égetett.

A csontkunyhó közelében,
üszkös fa állt, mint szobor,
egyik ágán sötét varjú,
tolla sötét, és komor.

Ellendült az ág széléről,
szárnya kettőt suhogott,
egy bagoly, az erdő mélyén,
vészjóslóan huhogott.

A varjú a csontház előtt,
földre tette lábait,
ebből emberünk sejtette,
hogy a madár itt lakik.

Felborzolta minden tollát,
aztán megrázta magát,
varázslattal alakítva át
a testét, anyagát.

Iszonyatos károgása
nem is tartott szünetet,
és a csúf madár helyére,
valami más született!

Gömb formából, hengerré lett,
kinőttek a kezei,
főkötős, kócos fejéből
kivillantak szemei.

Vasból készült, horgas orra,
rémítően hatna rád,
s szegény ember felismerte
e furcsa lényben a banyát.

Hajlott hátú öregasszony,
nyomorult kis nénike?
Csaknem három méter magas,
s rossz volt reá néznie.

Amíg tartott a varázslat,
meg se szólalt a banya,
pedig ő volt e mesének
legborzasztóbb alanya.

Szegény ember ámult-bámult,
minden szó belé szakadt.
Bátorsága, – s menekülni –
csepp ereje sem maradt.

Aztán, mint egy gyilkos héja,
a boszorkány felvisít.
A vér meghűlt minden érben,
s nem lehet kibírni itt.

Minden élő elmenekült,
csak az emberünk maradt.
A zsebében kotorászott,
míg a sípjára akadt.

A szájához illesztette,
s így várta, hogy most mi lesz?
Belefúj, ha a boszorkány
bármi csúfost tenni kezd.

És a boszi rákiáltott,
jobban mondva károgott:
– Nincs szerencséd, szegény ember,
légy mostantól átkozott!

Tudom ám, hogy miért jöttél,
– jöttek ide elegen.
Házam falát csontjuk őrzi,
s ők tartanak melegen.

Aki vélem szembeszáll,
az előbb-utóbb meglakol.
Csak egy király menekült meg,
de az is beteg valahol!

Én őrzöm a gonoszságot,
pokol tüzét, melegét,
s mind az, aki szembeszegül,
bevégzi az életét.

Varázspálcám egy csapásra,
gonosszá tesz téged is,
és ha úgy döntök, nem kellesz,
akkor rögtön véged is.

A pálcáját lendítette,
gonoszsága összegyűlt,
ám a pálca ritka hangja,
síp szavával elvegyült…

Mára itt a mese vége,
holnap megint itt leszek.
A könyv majd itt folytatódik,
s ide könyvjelzőt teszek.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 6. rész

sötét farkasok
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 6. rész

Halihó, itt vagyok
véget ért a napom,
A kitartásomért
mai mesém kapom.

Mint egy törzsvendégre,
úgy vár rám a sámli,
így tudok könnyebben
hallgatóvá válni.

– Kérlek kedves tündér,
sződd tovább mesédet,
legyen olyan színes
amilyen az élet!

S lám, drága tündérem,
kedvemért folytatja,
és a szép szavait
egymás mögé rakja.

Elindult hát útján
a jó szegényember,
– célja volt, kedve is –
hát nógatni nem kell!

Hosszú útja végén
megérkezett végül.
A Fekete erdő
látja most vendégül.

Ám, ne hidd, hogy rögtön
étellel kínálták,
erdő közepében
már ordasok várták.

Nem törődtek vele,
hogy az ember éhes,
azt hitték élete
általuk lesz véges!

Amint ment, mendegélt
útján szegény pára,
egyszer megérkezett
egy sötét tisztásra.

Sötét magas fáknak
sűrű lombja fedte,
mely a szép napfényét,
ott át nem engedte.

Csak a szél fújt, zúgott,
rázott bokrot, fákat,
és csak a farkasok
szemei szikráztak.

A szegényembernek
szíve összeszorult,
s hitte, hogy a pokol
burája rá borult.

Mert a farkasok mind
reá vicsorogtak,
szájukból nyálaik
éhesen csorogtak.

Az ember remegett,
rátört a félelem:
– Hogy meneküljek meg,
mi lesz most én velem.

S lám egy mentőötlet
agyába hasított,
előszedte gyorsan
a manótól nyert sípot.

Belefújt a sípba,
ám nem történt semmi,
csak az égen kezdtek
sűrű felhők lenni.

És a fák lombja közt
eső kezdett hullni,
de olyan, amitől
meg lehet vakulni.

A farkasok szeme
mind kialudt szépen,
s üvölteni kezdtek
a kínzó sötétben.

s lám, az emberünkre
bíz’ egy csepp sem hullott.
Csendben felsóhajtott:
– ez kevésen múlott!

Az ázott farkasok
kőbálvánnyá váltak,
s mint megannyi szobor,
varázslatra vártak.

Majd feltámadt a szél,
mit angyalok fújtak,
és a farkas-szobrok
darabokra hulltak.

Az összeborult fák
kiegyenesedtek,
a lombjaik közé,
szép napfényt engedtek.

Kivirult a tisztás,
életre kelt minden,
világos lett végre,
égi, s földi szinten.

Amikor ideért
a tündér a mesében,
sámlimról felállva
megköszöntem szépen.

Elbúcsúztam tőle,
s megígértem néki,
hogy a folytatást majd
holnap elmeséli!

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-13.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 5. rész

könyvtündér2
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 5. rész

Tegnap a mesének
hirtelen lett vége.
Nem kérdezte tündér,
hogy vajon  elég-e?

De szerintem tudta,
úgyis visszatérek,
és a meséjéből
új szeletet kérek.

Hát eljöttem ma is,
elhozott a lábam.
Az utat idáig
újra végig jártam,

lásd hát, most itt ülök
a folytatást várva.
– Kérlek, drága tündér,
kezdd el valahára!

A könyv tündére most
mosolyt csalt arcára,
mindig örült nekem,
hogy figyelek szavára.

– Hol is hagytuk tegnap
mi a szegény embert?
– Reggelizett éppen,
s ennek időt szentelt!

Lám, ahogy ott hagytuk
árokparton ülve,
ott van, csücsül ma is,
s helye sincs kihűlve.

Készült menni tovább,
kissé elmélázott,
s lenézve a fú közt
egy kis manót látott.

Apró, zöld kabátban,
piros kis sapkában,
ahogyan egy manó
kinéz általában.

S a manó szólt hozzá:
– Hej, te szegényember,
meg tudnál kínálni
egy kis élelemmel?

– Tudsz jó szívvel adni
nekem egy falatot,
vagy csak útnak indulsz,
s én éhen maradok?

Hej, a szegény ember
gondolta magában,
– adnék én szívesen,
úgy, mint általában.

Nekem is kevés van,
nem tart ki az úton,
de megesett szíve
a kis nyomorulton.

– Nesze vidd, és edd meg,
többem úgy sem maradt,
úgy sem segít rajtam
már ez a pár falat!

Így hát a kis manót,
vendégéül látta,
aztán el is akart
indulni, utána.

A manó élelmét
mind becsemegézte,
a vendéglátóját
hálás szívvel nézte.

– Ide figyelj ember,
hálás vagyok néked,
mert, hogy nekem adtad,
legutolsó étked.

A hálám jeléül
hadd adjak valamit,
ami megsegíthet,
ami megszabadít.

Fogjad ezt a sípot,
s ha bajba kerülnél,
akkor jársz legjobban,
ha ezzel fütyülnél.

Kiszabadít bajból,
fondorlatosságból,
bűvös varázslatból,
börtönből, fogságból.

Elvette emberünk
manótól a sípját,
bár sípok az éhét
már nem csillapítják.

Azért illendően
megköszönte szépen,
hála és a kétség
kavargott szívében.

Aztán útnak indult,
Fekete erdőhöz,
kövessük az útját,
Ő az egyik főhős.

Hát idáig értünk
a mai mesével.
Búcsúzkodni kezdtem
sietve, nagy hévvel!

Ide illesztettem,
be a könyvjelzőmet,
s elmentem aludni,
becsuktam a könyvet.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-12.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva