Aranyosi Ervin: A könyv tündére 8. rész

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 8. rész

Megígértem tündéremnek,
újra jövök, itt leszek,
és a mese folyamában
újra megmerítkezek.

Kíváncsian visszatértem,
így vártam a folytatást,
folytatódjon hát a mese,
és tegyen rám jó hatást!

A tündérem belekezdett,
– nem futkosott köröket –
meséjével, tudta jól,
hogy hogy okozzon örömet.

Ott tartottunk, hogy emberünk,
erdőt járt be hasztalan,
de nem jött rá, a vasorrú
háza vajon merre van?

A harmadik ösvényen is
útnak indult – bizony ám –
hátha ez az út vezet át
a banyának birtokán.

Útja során epret, szedret
és szamócát eszeget,
élvezte a vadon termő
finom gyümölcs szemeket.

Ám az erdő megváltozott,
sűrűsödött a bozót,
keskenyedő út fogadta
az épp erre utazót.

Furcsa köd terült a tájra,
s bele furcsa szag vegyült,
a halálnak csúf árnyéka,
a vándorra rávetült.

Félelmetes ösvény végén,
aztán kitágult a tér.
Most mutasd meg szegényember
bátorságod mennyit ér!

Görcsös fákkal körül véve,
szörnyű lakhelyet talált.
Elhalt lények csontvázai
alkották az oldalát.

Kéményéből kénköves füst,
szállt a sötét ég felé,
aki ide tévedt, többé
bátorságát nem lelé.

Hirtelen forgószél támadt,
égből tölcsér szállt alá,
a csontházat, mint központot
közepébe foglalá.

Aztán varjú károgástól
a levegő megfagyott,
ezer varjú borította
sötétbe fent a Napot.

És a szél csak pörgött körben,
mint az örvény, vészesen,
villám-sebes zuhanásban
nem lassult a széle sem.

Szegényember ereiben
még a vér is megfagyott,
mert ilyet még Földön élő,
eddig sosem láthatott.

Két kézzel a fülét fogta,
és behunyta a szemét,
s mint leszálló sűrű pernye,
füst szóródott szerteszét.

Aztán, mint egy lefolyóban,
hol kihúzták a dugót,
huss, lezúgott a forgószél,
elnémult, már ott se volt.

Sűrű métely ült a tájra,
vészjósló csend született,
mint a villámot követve,
a vihar tart szünetet.

Aki élt, a dörgést várta,
a végsőt, s tán vége lesz,
és az élmény halálos lesz,
mennybe, vagy pokolba tesz.

S lám a csend, most oly keserű,
kihűlt szívbe markoló,
a kétségnél nincs nyomasztóbb,
érzés nincs oly sokkoló.

Hát emberünk füleiről
levette a két kezét,
kinyitotta két szemét is,
hunyorogva nézve szét.

Síri csend volt, tán halálos,
s nem volt levél zizzenet,
csak a saját szíve vágtat,
a torkában idebent.

Halott fákról, sötét nyál folyt,
árnyékot vetett a Nap.
– Jaj, csak innen meneküljön
az élő mihamarabb.

S bár a kíváncsiság nagy úr,
s furdalta az oldalam,
lejárt mára az én időm,
s éreztem, itt vége van.

Tündéremtől elbúcsúztam,
megköszöntem a mesét,
s a hátamon lúdbőrözve,
vittem a leheletét.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva