Aranyosi Ervin: A remete és a vándor (első rész) – A remete

Erdő mélyén, kis kunyhóban
vén remete éldegélt,
körülötte erdő fái,
lombjuk közt a szél zenélt.

A napjai csendben teltek,
– lelke tiszta, mint a hó.
Nem volt nagyra vágyó terve,
– az itt hiába való.

Tisztelte a növényeket,
– Isten teremtménye mind –
Ölelte az öreg tölgyet,
simogatott kankalint.

Bogyó, gyümölcs, gomba, gyökér
adta napi ételét,
Korsójában hazahordta,
fénylő patak friss vizét.

Háza előtt a kis tisztást
víg napfény ragyogta be,
s boldog volt, ha arra tévedt
pár vadmalac, s őzike.

Éjjel csillagokat számolt,
s Holdanyának áldozott,
úszó felleget csodált meg,
amit hetyke szél hozott.

Reggel madárdalra ébredt,
rá nevetett a világ.
Lelke megtelt áhitattal,
neki nőtt minden virág.

Néha eső fürösztötte,
máskor meg a kis patak.
Tűzfényénél imádkozott,
s múltba révült néhanap.

Az emberek elkerülték,
s nem vonzotta más vidék.
birodalma lett az erdő,
így élte le életét.

Az idő elszállt felette,
nem számolt órát, s napot.
Minden percért hálás szíve,
amit Atyjától kapott.

A hónapok egyre szálltak,
mint a Nap jár odafönt.
A négy évszak kedves vendég,
egymást váltva, rá köszönt.

Mindegyiket megszerette,
tudta, melyik, mire kell.
A Tavasz a megújulást,
a Nyár bőségét hozta el.

Ősz a bohó festőművész,
átfest minden levelet.
S jött a Tél a hópelyhekkel,
s lassan mindent befedett.

Aztán újra jött a tavasz,
a föld forgott, meg nem állt,
és a lélek minden szépben,
nyugalmára rátalált.