Aranyosi Ervin: Megöregedés

Aranyosi Ervin: Megöregedés

Az ember idővel
lelassul, öregszik,
nyugalomra vágyik,
s nem csúcsra törekszik.
Teszi csak a dolgát,
nem vonzza a siker,
de azért a jóra
még törekedni mer.

Sokkal átgondoltabb,
óvatosabb talán,
jobban keresztül lát
hazugságok falán.
Nem lázad, nem harcol,
gyakrabban megbékél,
jobban értékeli,
hogy e Földön még él.

Persze nehezebben
mozog keze, lába,
nem pallérozódik
esze iskolában.
Viszont jobban érti
már saját világát,
a szemfényvesztésen
sokkal jobban átlát!

Próbál családjának
a hasznára válni,
tanácsokat adni,
mit, hogy kell csinálni.
Ám többnyire mégsem
veszik már komolyan,
ezért zsörtölődik,
és morog komoran.

Régi barátai
elhalnak mellőle,
egyre többször megy ki
csendes temetőbe.
Orvoshoz jár, mert ott,
lehet panaszkodni.
Hogy nem figyelnek rá,
nem tudja megszokni.

Csak az unokákkal
érzi már jól magát,
szeretetet osztva,
az ő szívükbe lát.
De a modern világ,
amit ma ők élnek,
kínaiul van már,
nem érti, mit beszélnek.

A technikával már
nem képes haladni,
így tud a világa
tőle elszaladni.
Aztán már csak ül,
néz, és a véget várja,
fáradt teste, lelkét
börtönébe zárja.

Kevesebb az öröm,
több a szomorúság,
fájdalom, félelem,
lelki nyomorúság,
Csendben ül, csodálja
még a természetet,
örül szépségének,
hogy részese lehet.

Elege van régen
a világ zajából.
Csak a csend gyógyítja,
ami lelket ápol.
Várja a meghívást
az utolsó útra,
a szerető fénybe
visszatérhet újra.

Aranyosi Ervin © 2025-07-21.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva