Aranyosi Ervin versei

Mosolyt nem lehet kölcsön adni,
hisz visszavenni sem tudod.
Ajándék az, mely szívhez szóló,
ha már a szádon szétfutott!
Biztasd inkább, aki megkapta,
ne tartsa meg, adja tovább!
Hagy menjen, s térjen vissza hozzád,
megkapd a mások mosolyát!
A mosoly szívben gyújthat lángot,
amitől minden szem ragyog.
Jelképezi a szabadságot,
amitől érzed: – Több vagyok!
Mosoly a derű és a napfény,
éltető víz, és tisztaság.
Küldd szét tehát a nagy világba,
s onnan ömöljön vissza RÁD!

Szeretet fénye csorduljon a Földre,
mint szép Napunké árad le mi ránk.
A gonosz sötétjét űzzük el örökre,
fényesen ragyogjon szeretet-glóriánk!

Mindenki szívét érje el a lángja,
olvasztva jeget – dühöt, haragot!
A fagyott Földnek ez legyen kabátja,
s míg meg nem enyhül, addig marad ott.

Lelkünk e fényben hagyjuk megfürödni,
arcunknak dísze mosolyunk legyen!
Kezdjünk el végre egymással törődni,
s hagyjuk az érzést, hogy boldoggá tegyen.

Mosolyog a szájad.
Örömödet látom.
Felcsillan a szemed,
a mosolyod ÁLOM.

Varázslat és derű,
egészséges járvány,
mosolyra ihlető
csodálatos látvány.

Ha adjuk, ha kapjuk,
lelkünk újjá éled.
Ki is ne szeretne,
ha mosolyogsz, Téged?

Ne sajnáld senkitől,
nem fogy, nem kell félned!
Add hálád jeléül,
legyen szebb az élet.

Egy csepp mosoly a szájad szélén,
csiklandós, kellemes, zene.
Kis ragyogás szemeid fényén,
bizony a szív üzenete.

Ki kapja, nem tudja megállni,
sajátját el nem rejtheti,
szívet melenget, enged szállni.
Mennyei, mégis emberi.

Ha van pár perced nézz tükörbe,
villantsd magadra mosolyod.
Indítsd a reggelt, így megtörve
minden gonosz varázslatot.

S ha mosolyod bőséggel árad,
a nap is hidd el rád ragyog,
Nem lesz boldogabb ember nálad.
Próbáld ki, és megláthatod!

A szeretetről írom versem,
szívedhez, szívből küldöm én.
Szeretném, hogyha megváltozna
minden rossz itt, e földtekén.
Úgy szeretném, ha hinnél benne,
kitárnád te is szívedet,
szeretném azt, hogy te is érezd
mit is jelent a szeretet.
Mosolyból mindig bőven mérnénk,
felvidítva a lelkeket.
Nem várnánk semmit viszonzásul,
- ez, mit az ember megtehet.
Éltünk végéig fényben élnénk,
Napunk varázsa hullna ránk.
Szeretetünk jelképe lenne,
fejünk felett a glóriánk.
Lehajolnánk a rászorulóhoz,
nyújtanánk kezet, kenyeret.
Gyógyítanánk magányos lelket,
gyógyír lenne a képzelet.
Szerető szívek állnak mellénk,
energiánk az égig ér,
harag és bánat menekülne,
látva a szeretet mennyit ér.
Nem is kell más, csak hinned benne:
amit te adsz, azt is kapod.
Engedd be most a nagyvilágot,
- tárd ki az összes ablakot.
Felejtsd el azt, ha bárki bántott,
bocsáss meg, nem baj, hogyha fájt.
Amíg szeretet hajtja lelked,
legyőzhetsz minden akadályt.
Kezemet nyújtom, fogd meg kérlek,
alkossunk kört a Föld körül!
Szeretet lánca kössön össze,
s a teremtőnk velünk örül.
Annyian élünk itt, a Földön,
- senkit ne bánts, ez itt a cél!
Legyen barátod minden ember,
aki a planétánkon él.
Ne vezessen anyagi érdek,
a szép pénzben nem mérhető.
Jövőt építs az utókornak,
olyat, amelyik élhető.
Milliárd szív, ha együtt dobban,
a földi élet szebb lehet.
Ezért hiszek e verssorokban,
amit átsző a szeretet.

Mikor mosolyra támad kedved,
a Nap lenéz és rád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Ha így teszel, látod a szépet,
mit nem vett észre bús szíved.
Tenyerén hordoz majd az élet,
tudom, akkor majd elhiszed.
A fájdalmat, mit néha érzel,
becsüld meg jól, mert érted él!
- Odafigyel rá mind, ki éber -
figyelmeztet, hozzád beszél.

Megmutatja, hogy hol hibázol,
- míg terhedet le nem rakod.
Jelzi a bajt, de meg nem gátol,
s ha mégis tetszik, “hordhatod”!
Miket gyógyszerrel csillapítasz,
nem a betegség, csak a tünet!
A kór eközben benned virraszt,
lappang a mélyben: – Ő üzent.

Az okok mind árnyékban állnak,
s megnézni Őket nem mered!
Álmodban mind lidérccé válnak,
s ijesztgetik a szellemed.
Kínzód a múltad egy darabja,
vele kéne, hogy szembe nézz!
Lelked e börtön néma rabja,
s elméd sem bátor, tettre kész.

Hited talán sokat segíthet,
- keresd magadban Istened!
Ellazult tested erőt meríthet,
lelkedben keress “ihletet”,
útmutatást: Mely érzés bántott?
Mit söpörsz szőnyeged alá?
Mi bánt, mi az, mi újra lázong,
- míg elméd féken tartaná?

S mikor mosolyra támad kedved,
a Nap ismét reád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Szeretni szívből, igazán,
átlépni a bezártság falán.
Segítő kezet nyújtani,
másokban reményt gyújtani.
Élni egy teljes életet,
felrázni csüggedt lelkeket.
Megérteni, hogy kik vagyunk,
s magunk után, majd mit hagyunk.

Hálásnak lenni mindenért,
a hétköznapi kincsekért.
A múltat elfelejteni,
útmutatókat fejteni.
Mindig a jelent élni meg,
boldoggá tenni sok szívet.
Magamban megtalálni azt,
amit oly sok tudós kutat.

Szeretni, ahogy csak lehet,
szebbé tenni az életet.
Mosolyt festeni minden arcra,
szépre nevelni nem a harcra.
Megtanítani célokat látni.
zord időkben is emberré válni.
Felfedezni a titkokat,
amit az élet tartogat.

Adj hálát reggel az ébredő világnak,
- örökbe kaptál egy újabb, szép napot.
Engedd az érzést áradni szívedben,
szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod.
Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak
hálával teli, reggeli éneke.
Engedd a nap tiszta fényét szobádba,
s ne kérdezd: ember élhet-e nélküle ?
Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,
a mosoly arcodon, ékszered legyen.
Tükrödön csillog szemed ragyogása,
hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!
S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,
s érezd a lelked, magasabbra emel.
Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,
mert aki rád néz, ennyit megérdemel.
Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,
- jó érzésed csak fokozódni fog -
a szeretet ilyen, apró kis sugára
teheti szebbé a hétköznapot.

Nézzenek rám!
Bohócruhám,
takarja érző szívemet.
Mindenki kinevet.
Bár én is könnyezem,
ha fáj a szívem.
Tudják, az okoz örömöt,
ha Önökkel együtt röhögök.
Saját lábamon átesek,
ha ez kell, hogy nevessenek,
csak kérem, meg ne vessenek.
s szívükből szeressenek!
Tudják, csak ennyi, mire vágyom,
s megteszek mindent a világon,
átmegyek tűzön és a lángon.
S ha arcukon mosoly ragyog,
higgyék el, én boldog vagyok.

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.