Aranyosi Ervin versei

Száll az idő és száll a dal,
a napom rám ragyog.
Amíg a szívem fiatal,
magam is az vagyok.
Nem érint engem a gonosz,
álmokban élek én.
Elkerül végleg minden rossz,
s a szépség jön felém.

Megleltem végre istenem,
már egy vagyok vele.
Tőle kapom az ihletem,
s már kész a vers fele.
A másikat hozzáteszem,
már nem sokára kész,
Így teremtünk mi teljeset,
így lesz kerek, egész.

Az ember észt azért kapott,
hogy teremtő legyen!
Alkosson szépet és nagyot,
- mit ad az értelem.
Testedbe szív azért került,
hogy érezz, vágyj, szeress!
Ha álmod végre teljesült,
még boldogabb lehess.

Utadon lelkiismeret
kontrollálja agyad,
hogy meddig mehet, s mit tehet,
ha vágyad elragad.
Hajtóerő is adatott,
ami jobbá tehet.
Minden gondodon átsegít,
az érző szeretet.

Ha érző szív, a tisztaság
és gondolat segít.
Már nem kell vívnod több csatát,
a lélek harcait!
Ha belsőd már elcsendesült,
s lelkedre béke szállt,
elmondhatod, hogy sikerült,
hogy “magad” megtaláld.

Érezz belülről késztetést,
hogy megérett egy gondolat.
Álomvarázs szálljon szívedre,
hogy megmutathasd Önmagad.
Hogy elmond, amit szíved diktál,
s kezed leírni kénytelen.
Írd le a vágyat, álmot, eszmét,
mi átkisér az életen.
Írd ki magadból, ami fájhat,
de ne rólad szóljon dalod.
Inkább másoknak add tanácsként,
legyen példa, – ha akarod.
Ne szegd kedvét az olvasóknak,
ápold inkább a lelküket.
Mutass utat a csüggedőknek,
vidámítsd megtört kedvüket.
Vigyázz a versed ütemére,
legyen lüktető dallama!
Kényszerből, kérlek, ne írj verset,
ha nem “jön”, ne kezdj dalba ma!
A rim, mint ékszer ott ragyogjon
soraid végén, ha lehet,
ünnepi díszbe csomagolva
maradandóbb az üzenet.
Ne írj prózát, rövid sorokba,
szöveget írni bárki tud!
Költő legyél, ki megtalálja,
az ember szívhez a kaput!

Hogy tudnád elfeledni,
haragod, dühöd, mérged?
Hogy tudnád elfogadni,
amit kínál az élet?
Hogy tudnád véghez vinni,
örömmel minden dolgod?
Hogy kéne szebben élni,
hogyan lehetnél boldog?

Hogyan tudsz megnyugodni,
egy túl zűrös világban?
Hogy tudnád észre venni
Napod a gyertyalángban?
Hogy tudnál feloldódni
a mélyen kongó csendben?
Hogy tudnál újra hinni,
hitetlen emberekben?

Vajon hogy lennél képes
álmokat újra szőni?
A szürke nagy tömegtől
még magasabbra nőni?
Hogy tudnád szíved nyitni,
hogy megláss minden szépet?
Hogyan tudnád megtenni,
a jó felé a léptet?

Ugye, hogy mennyi kérdés,
mi felmerülhet benned?
S ki az ki választ adhat,
mikor és mit kell tenned?
Pedig, ahol a kérdés,
a választ ott találod,
megleled Önmagadban,
ha lelkedet kitárod…

A költő bíz’ magányos nem lehet,
mert olvasói mindig elkísérik.
Aki vidít, vagy tanít lelkeket,
azt újabb sorok írására kérik.

A szerelmes magányos nem lehet,
mert újra, s újra lángra gyúl a lelke,
ezért ír mindig, újabb verseket,
mert még ha fáj is, folyton ünnepelne!

Mert annyi lélek vesz téged körül,
elveszni köztük a szíved képtelen,
és látva ezt csak ujjongva örül!

Elnyelheti  a zúgó végtelen,
- az öröklétet kapta örökül,
s a szerelmet, hogy mindig szép legyen…

A szeretet olyan,
- nem szabad kimérni!
Szórhatod két kézzel,
- ne is kelljen kérni!
Forrása oly örök
és kifogyhatatlan,
nem forr el melegben,
nem fagy meg ha fagy van!
Aki szívből adja,
bele sose fárad.
Ez az, mi mennyei,
s a szívünkből árad.
Nem kell mérlegelni,
hiszen súlya sincsen.
Ezt hagyta örökül
mi ránk a jó Isten.

Tegyük a Karácsonyt igazi ünneppé!
Szíved közepébe ültess egy virágot!
Jó lenne, ha más is példánkat követné,
s emberivé tennénk ezt a “zord” világot.

Szeretet virágát ültessük szívünkbe,
mosollyal locsoljuk, s szép szavak vízével!
Legyen ez a Föld itt a mennyország tükre!
Teljen meg a lélek az öröm ízével!

A szívedre hallgass, a lélek vezessen,
zárj ki önmagadból mindenféle rosszat.
Engedd, hogy aki vagy, őszintén szeressen!
Indulattól, dühtől lelkedet “megfosszad”!

Légy, mint apró gyermek, nyitott, érdeklődő,
csodálattal ébredj, s éld meg a világod!
Változáshoz nem kell már több emberöltő.
Szívedben neveld a szeretet-virágot…

Egy csepp mosoly a szájad szélén,
csiklandós, kellemes, zene.
Kis ragyogás szemeid fényén,
bizony a szív üzenete.

Ki kapja, nem tudja megállni,
sajátját el nem rejtheti,
szívet melenget, enged szállni.
Mennyei, mégis emberi.

Ha van pár perced nézz tükörbe,
villantsd magadra mosolyod.
Indítsd a reggelt, így megtörve
minden gonosz varázslatot.

S ha mosolyod bőséggel árad,
a nap is hidd el rád ragyog,
Nem lesz boldogabb ember nálad.
Próbáld ki, és megláthatod!

És mondá az Egyház – A jó Isten szeret,
HA! úgy élsz, ahogy Ők azt előírják neked!
A szüleid is mondták: szeretnek jaj nagyon,
HA! mindig jól viselkedsz, minden egyes napon.
S a Társadalom mondta: – Úgy magasabbra érsz,
HA! törvények, szabályok erkölcse szerint élsz.
És mondd e korlátok közt, hogy érzed önmagad?
Feltétel ketrecedben mennyi szépség marad?
Elveszted szabadságod, az egyéniségedet,
és apró pénzre váltod a tehetségedet.

Ha tudnád mért születtél, mi végre is vagy itt,
tán csukott szemmel látnád, az élet mit tanít.
Volna időd szeretni és tudnád, hogy az mi,
s nem birtokolni vágynál, sőt, akarnál adni!
Féltékenység a lelked sosem támadná meg,
senkit nem birtokolhat, csak szerethet szíved.
A szeretetnek nincs ára, nincsen feltétele,
az adás örömével csöpögtesd hát tele.

A szeretet nem csak érzés, bár jó érezni azt,
hogy szavad, kedvességed nyújt megnyugvást, vigaszt.
Jó érzés adni, s kapni, nyisd hát meg most szíved,
az ember akkor boldog, ha időben érti meg.

Mi az, mi vérző sebet üt a lelken?
Mi az, mi gyáván, elbújva gyötör?
Mi az, mi éles tőrként a szívünkben,
a boldogulásunk életére tőr?

Mi az, mit lelkünk mélyére elásunk?
Mi az, mit elménk látni sem akar?
Mi az, mit vissza nem szívesen látunk,
s ha újra ránk tőr, ismét felkavar.

Mi az, mi egykor nagyon fájt a múltban,
s lelkünk szögletébe, messze űztünk el.
Próbáltuk feledni, s hittük elvakultan,
- nem kel már életre – úgy temettük el.

Ám de él e fantom, mélyen rágja lelkünk,
s fizikai testünk lesz az áldozat.
Úgy hisszük, hogy régen megnyugvásra leltünk,
s a lezárt múltunk nem árthat már sokat.

S lám a zord félelmek, mik egykor gyötörtek,
újra visszatérnek, s oly fájdalmasok.
Kínzó érzésekkel napvilágra törnek,
s orvosodhoz kerget száz fájdalmas ok.

Jön a diagnózis, fényesen mutatja,
a fájdalmas tünet orvosolható.
Ha nem tudsz aludni, a megoldást adja
álmatlanságodra néhány altató.

Fájdalmaid kínját rögtön csillapítja,
pár színes pirula. Szedjed, hogy ha kell!
S lám a tünet múlik, s elménk elvakítja,
néhány műanyagból készült ócska szer.

És a fantom röhög, lelkünk mély zugában,
s tovább rágja testünk, – soha nem pihen.
Múlt sérelmek ölnek sejteket a mában.
Nem tudtad? A harag, a gyűlölet ilyen!

Mi hát az ellenszer, hogy gyógyítsd a lelked?
Mi az, mi lezárhat régi sebeket?
A fél-elem helyett, teljessé kell lenned,
légy hát egész-séges, ezt megteheted!

Szeretet a gyógyír és a megbocsátás,
engedd el a múltad, s ÉLD az életed!
Élvezd ki a percet, legyen csodavárás!
Úgy válik teljessé, hogy ha élvezed…

A múlt ma már történelem,
és nincs hatalmad rajta.
Megváltoztatni képtelen
elméd, – bár azt akarja.

Ha megbántottál valakit,
s lélekben most már bánod,
ne fokozd lelked kínjait,
legjobb ha megbocsátod!

Bocsátsd meg régi tettedet,
Bocsátsd meg önmagadnak,
mert amíg rágódsz meglehet,
energiái hatnak.

Kínoz a lelkiismeret,
mert szavad egykor sértett,
a múltnak árnyát élteted,
pedig az csak kísértet.

Amikor megtörtént veled,
a tetted jónak látszott.
Ezt diktálta a “szellemed”,
- s ma már tudod, hibázott!

A múltad rossz döntéseit,
bocsátsd meg önmagadnak,
mert amíg rágódsz meglehet,
energiái hatnak.

A múlt ma már történelem,
és nincs hatalmad rajta.
Megváltoztatni képtelen
elméd, – bár azt akarja.

Haragszol, gyűlölsz valakit?
Ez csak magadnak árthat!
Amit Ő tett, az csak tanít,
s jelenben már nem bánthat.

Amikor tette, – jól tudod -
pont ennyi tellett tőle.
Legjobb volt, amit adhatott,
ezt tanuld meg belőle.

Bocsáss meg neki kedvesen,
- ne hagyd, hogy újra fájjon!
Engedd el tehermentesen,
utadba már ne álljon.

Bocsáss meg néki jó szívvel,
legyen lelkedben béke,
s bensőd szeretet tölti fel,
és mindez már megérte.

Maradjon meg a szép emlék,
- örömöt hozó percek.
Erőt meríts belőlük még,
legyél nagy, boldog gyermek.

Mosoly ragyogjon arcodon,
kerüljön bú, és bánat.
Derülj a régi harcokon,
és kérlek, élj a mának!