Aranyosi Ervin: Öregapó karácsonya

Aranyosi Ervin: Öregapó karácsonya

Fenn a hegyen, kis házában
éldegélt egy remete.
Magányos volt, – kérdezhetnéd –
vajon boldog lehet-e?
Egyszer, régen elmenekült,
elvesztette a hitét.
Nem hitte, hogy élő ember,
visszaadja neki még…

Fenn a hegyen nagy hó hullott,
hófehér lett a világ.
A közeli falucskában
bezárták az iskolát.
A gyerekek öröméhez
megvolt minden, ami jó.
Szabadidő, jó barátok,
és vastag hó takaró.

Egy kis csoport, egy fél osztály,
kirándulást tervezett.
Úgy döntöttek, társaikkal
megmásszák a nagy hegyet.
Hátizsákjuk élelemmel,
szívük jó kedvvel teli.
Hívta őket a nagy kaland,
– ki keresi, megleli.

Ahogy mentek, fel a hegyre,
egész végig nóta szólt,
Útjuk közben víg dalukra,
varjú, szarka válaszolt.
Néha láttak őzikéket,
mókus szaladt fenn a fán.
– Futás haza az odúdba,
meg ne fázzál kiskomám!

Nagy vidáman meneteltek,
a délelőtt elszaladt.
Visszanéztek falujukra,
s nem láttak már házakat.
Hegy tetején, az út végén,
havas tisztás terült el.
Körülöttük már a világ
szép karácsonyt ünnepel.

Kezdődhetett hát a játék,
ketté oszlott a csapat.
Hócsatához, hógolyókat
gyúrni, – ez a feladat.
Hósáncokat építeni,
ami megvéd, s jó magas.
Ha rád támad az ellenfél,
ne te legyél majd havas.

Erdőszélén, kicsi házban
öregapó csak morog.
Csoda csendjét megzavarta,
az a vidám tíz torok.
Zsörtölődik, hogy a világ,
mért nem hagyja élni őt,
miért küldte ide ezt a
tíz kis hangos lókötőt?

Közben kint a játszótársak,
készek már a csatára,
jókedvüknek, örömüknek
talán nincs is határa.
Az egyik csapat máris támad,
a másik meg fogadja,
Célba talál pár hógolyó,
de nincsen, aki feladja.

Kergetőznek, dobálóznak,
száraz egyik sem marad.
Arcuk piros a hidegtől,
– hólé hűti a nyakat.
Minden egyes találatuk
nevetésre ingerel.
– Ha eltalálsz, jó ha tudod,
szárazon nem viszed el!

A víg kedvük szerte árad,
mint nyáron a nagy folyó.
Néha nyitott szájat talál
az eltévedt hógolyó.
Egyik csapat sem tud győzni,
a másik sem adja fel.
Elfáradtak, megéheztek,
s ha ez így van, – enni kell!

Csuda jó volt ez a játék,
szívük vígan zakatol.
De jó lenne most leülni,
melegedni valahol.
És ahogy így körülnéznek,
meglátnak egy házikót,
düledező, rogyadozó,
kívül-belül csupa folt.

Kéményéből lenge füst száll,
s ahol füst, ott tűz lobog!
– Kopogjunk be, tán beenged,
– s az ajtón tíz kéz kopog.
– Mit akartok? – Szól az apó!
nektek nincs itt helyetek!
– Szeretnénk átmelegedni!
– suttogják a gyerekek.

Morgolódik a vénember,
– nem tud nemet mondani.
Elfordul a kulcs a zárban,
– nyikorgását hallani.
Kitárul a kopott ajtó,
belépnek a gyerekek.
A sarokban öreg macska
fújásával fenyeget.

– Üljetek le! Le a földre,
száradjon a ruhátok!
De csak csendben, mert a zsivaj
füleimnek nagy átok.
Hátizsákból előkerül
minden féle jó falat.
Kínálják a cirmos macskát,
ki nem fúj már, nem harap.

Megkínálják öregapót,
– mondják – hoztak eleget!
Ám az öreg tovább morgott,
nem ivott és nem evett.
Két szeme a tűzbe bámult,
tán a múltban révedt el,
fáradt szíve birkózott még
a magányos élettel.

Lángok színezték az arcát,
figyelték a gyerekek.
Marci szeme fel-felcsillant,
tán ismerős lehetett?
– Valakire emlékeztet,
de kire is, nem tudom,
hol is láttam ezt az arcot,
kitalálom az úton.

A kis ruhák megszáradtak,
indulniuk kell haza,
előbb érnek a faluba,
mint a sötét éjszaka.
Egész úton hazafelé
Marci töri a fejét,
hol látta már öregapót,
de nem ugrik be a kép.

Aztán lassan eszébe jut,
hol látta az Öreg arcát,
emlékezett egy fényképre,
amin neki megmutatták.
Régi kép volt sok-sok éves
anyukája kis korából,
amelyik egy nénit, bácsit
és egy pici lányt ábrázol.

Az a kislány, – most már tudja:
ma már Marci édesanyja,
s mikor megnézi a képet,
szomorúan megsiratja.
Az a néni, nagyanyó volt,
aki elment, fel a mennybe,
nagyapó meg elbujdosott
fájdalmában – fel a hegyre.

Azóta él remeteként,
elkerülve a világot.
– Marci tudja, nagyapó volt,
a vén ember, akit látott.
És a szíve nagyot dobban,
szeretettel telecsordul:
Hogyan kéne gondoskodni,
mától kezdve nagyapóról?

Karácsonyra újra felmegy,
visz majd neki bejglit, fánkot,
megpróbálja hazacsalni,
– talán nem hiába jár ott.
És a tervet tett követte,
másnap indult, fel a hegyre.
Kicsi szíve reménnyel telt,
nagyapóra gondolt egyre.

Vitte azt a régi képet,
meg egy újat anyukáról,
a tavalyi karácsonyról,
s egyet az egész családról,
– ahonnan apó hiányzik,
a család így kicsit csonka.
Marci otthon megígérte,
hogy nagyapót hazahozza!

A jó öreg ellenkezett,
szégyellte a régi tettét,
hogy családját odahagyta,
s azt hitte már elfeledték.
Úgy fájt nagyanyó hiánya,
alig bírta elviselni.
Úgy hitte, ha egyedül lesz
gyorsan fog az idő telni.

Két szemében könnye csillog,
a reményt már rég feladta,
a meghívást Karácsonyra,
nagy nehezen elfogadta.
Szégyellte egy kicsit magát,
nem volt ünneplőruhája,
mégis elindultak haza,
nagyapó, s az unokája.

Hosszú út volt, meg-megálltak,
alig bírta fáradt teste,
mire a faluba értek,
rájuk köszöntött az este.
Odaértek a nagy házhoz,
az ablakban színes fények,
odabentről kihallatszott
egy szép karácsonyi ének.

Becsengettek, s nyílt az ajtó.
Marcit szülei már várták!
Meglátva az idős embert,
karjuk ölelésre tárták.
Anyu arcán mosoly ragyog,
örömkönny a két szemében.
Visszakapta édesapját,
ez az egy járt az eszében.

Bevitték az öreg „vándort”,
körülvették szeretettel,
ez a legszentebb ajándék,
amit kaphat élő ember.
Mennyből földre szállt egy angyal,
hegyről a nagyapó jött le.
Legyen minden nap Karácsony,
mától kezdve, mindörökre!

Aranyosi Ervin © 2012-12-23.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva