Aranyosi Ervin: Valóban harc az élet?

Mindig csak harcolsz, s mondod: – Ez az élet!
Mindig csak küzdesz, hogy céljaid elérd!
Nem értesz semmit, csak Istenedet féled,
csak rohansz vakon, oktalan holnapért!

Le kell hát győznöd az egész világot,
s csodálkozol, hogy egyedül maradsz?
Magad mögött hagyod a boldogságot,
ebből is látod, mily gyorsan haladsz!

Tiéd lesz minden, mire lelked vágyott?
Elérhetsz bármit, amit csak akarsz?
Lábbal tiporsz száz érzést, színes álmot,
s nem marad másod, csupán csak a harc.

A napjaid is versengésről szólnak,
csukott szemed szépet nem lát soha.
A vetélytársak néha félre tolnak,
ilyenkor úgy érzed a lét mostoha!

Halott világ ez, értelmetlen élet,
és fénylő kincs, boldoggá nem tehet!
Kihűl a szív, mely néma, nem beszélhet,
melyet nem fűt át az érző szeretet.

Mire vágysz hát, magára csak a harcra,
nincs oly siker, mi boldoggá tehet!
Csak irigységet festhetsz néhány arcra,
miben később már örömöd sem leled.

Ha értelmét megtalálnád a létnek,
vagy hagynád csak, hogy az találjon rád,
nem éreznéd többé magad cselédnek,
megtapasztalnád a lét szebb oldalát.

Képessé válnál őszintén szeretni,
meglelnéd végre Önmagad, ki vagy!
Az élet célja nem több, hidd el, ennyi:
mást élni hagyni, s majd más is élni hagy.

Ha rájönnél, hogy ki vagy valójában,
ha megismernéd belső lényedet,
elmerengnél a bűvös félhomályban,
s rájönnél téged, mennyei fény vezet!

Aranyosi Ervin © 2014-12-07.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva