Aranyosi Ervin: A magány poklán égve
Aranyosi Ervin: A magány poklán égve
Halld már,
csendesen sír a gitár,
fájdalmas halk szava szól,
a szívem felzakatol.
Hold száll,
tünékeny reménysugár,
fekete felleg alól,
a múltunk árnyaiból.
Hol vársz?
Hová is sodort a lét,
álmaink szakítva szét,
hallgatom szívem neszét.
Hol jársz?
Lépteid nem hallhatók,
álmaid nem láthatók,
hazug szó téphette szét.
Refrén:
Szép szavakkal a szívedbe
szerelmet csiholtam,
én is lángra gyúltam,
fénylő fáklya voltam.
Álmok mentén, a mindenségben,
minden jót ígértem,
a szívedhez értem,
kissé meg is égtem.
Elmúlt!
Eldobtad szép szívemet,
nem tudtam élni veled,
nincs kérdés, nincs felelet!
Rám hullt!
Mindenütt köd vesz körül,
a lelkem börtönben ül,
nem súgod már nevemet.
Álom!
Elhalkult már a gitár,
érző szív nincs, ami vár,
a magány bilincsbe zár.
Emlék,
álmomból kúszik elő,
két kar, mely átölelő,
de többé nincs, aki vár…
Refrén:
Szép szavakkal a szívedbe
szerelmet csiholtam,
én is lángra gyúltam,
fénylő fáklya voltam.
Álmok mentén, a mindenségben,
minden jót ígértem,
a szívedhez értem,
kissé meg is égtem.
Végül aztán a magány poklát
magamnak ítéltem,
nélküled csak szomjan haltam,
s végül porrá égtem.
Végül.
Porrá égtem.
Végül.
Porrá égtem.
Legutóbbi hozzászólások