Aranyosi Ervin: Mese egy törpének
Aranyosi Ervin: Mese egy törpének
Meséltem egy törpének,
s mert tetszett a történet,
ámuldozva hallgatott,
abba nem maradhatott!
Folytattam hát a mesét,
elmondom az elejét:
Egyszer volt – mert lehetett –
a Nap vígan nevetett,
és vidám volt a világ,
csodát látott, aki lát!
Volt egy apró, törpe lény,
így kezdődött a regény,
bizony felkerekedett,
hogy bejárja az eget!
Szépen összecsomagolt,
lelkében sok csoda volt,
zsákjában meg élelem,
váltás ruha, kényelem,
éjszakára hálózsák,
éji lámpa, s más jóság,
ami egy vándornak kell,
törpénk mindenre figyel!
Felkapott egy kalapot,
árnyékolni a napot.
Vállán lóg egy köpönyeg,
mely a szelet töri meg.
Neki vágott könnyedén,
túljusson a földtekén,
hogy megmássza a hegyet,
hogy elérje az eget!
Ment felfelé a hegyen,
hogy majd magasan legyen,
bejárt erdőt, réteket,
s látott csodaszépeket!
Kísérték a madarak,
hallgatta a dalukat,
s néha ő is dalba fog,
énekelve dallamot.
Éjszakára megpihent,
előbb persze, enni ment,
aztán álomba merült,
s álmában már sikerült
elérni a kék eget,
ebből tudta, szép lehet!
Reggel aztán útra kélt,
vándorbottal mendegélt.
Keskeny ösvény vezette,
ebédjét is megette,
Ment csak kis lábaival,
míg egyszer egy sziklafal,
az útjába nem került,
mely az ösvény végén ült.
Innen mászva ment tovább,
megtalálni a csodát.
Mászott egyre felfelé,
s hitte célját meglelé!
Hisz a hegycsúcs égbe nyúlt,
s jó magasnak bizonyult!
Mászott, mászott egyre fel,
s hitte majd lépcsőre lel,
mely az égbe felvezet,
mit megnyit a képzelet.
Aztán hegytetőre ért,
és bizony az égig ért.
Rajta nagy fenyőfa nőtt,
s nem látott más feltűnőt.
Égbe nyúltak ágai,
rajta másztak lábai,
s kezével kapaszkodott,
mászott, s nem panaszkodott!
Az álmokért tenni kell!
Nem érte be ennyivel,
felhők szálltak mellette,
szél hozta és szél vitte.
Ág végére kimászott,
belátta a világot,
csodaszép volt odalent,
gyönyörködve megpihent.
Aztán arra járt a szél,
hozzá kedvesen beszél,
kérte, hozzon felleget,
szépen szállót, s eleget.
S lám, a szél szót fogadott,
hozott felhőfogatot.
Így felhőkre léphetett
s elérte a kék eget!
Minden szép volt, s csudajó,
pont egy törpének való,
mennyi látvány, mennyi szép,
megcsodálva nézett szét.
A Nap is ott volt közel,
fényözönnel ünnepel.
s törpénk hitte, miatta,
minden fényét kiadta!
Ám a Nap épp búcsúzott,
az ég aljára kúszott,
messziről integetett,
s elhagyta a kék eget.
Helyére feljött a Hold,
neki hideg fénye volt,
ezüst fényét Nap adata,
magát így ragyogtatta.
Sötét volt az éjszaka,
s az ég ezernyi csillaga,
felgyulladtak az égen,
világítva szerényen!
Felhőpuha, vetett ágy,
ám törpénk már többre vágy,
elérni pár csillagot,
ezért nyújtózott nagyot.
Ám hozzájuk fel nem ér,
s bár ott a Göncölszekér,
nem jön le a vándorért,
nem tehet az álomért.
Hát a törpe ott maradt,
s meglátott egy madarat,
amely pont arra repült,
sas volt, s neki sikerült.
Kérlelte a törpe őt,
adjon helyet, röptetőt,
hátára, hadd másszon fel,
csillagokhoz lásson el!
S lám, a sas szót fogadott,
a hátán helyet adott,
aztán magasba repült,
hátán ott, a törpe ült.
Amint épp emelkedett,
elhagyva a felleget,
egyre kisebb lett a Föld,
a sok csillag egyre nőtt.
Aztán egyet elértek,
odaszálltak, s lenéztek,
egy fény-lépcső vezetett,
mit elérni lehetett.
Hát a törpénk búcsúzott,
sashátáról lecsúszott,
Aztán lépdelt lefelé,
a csillagfény elnyelé.
Lépcső alján hegytető,
csúszdázásra késztető,
ahol törpénk lesuhant,
rövidítve az utat.
Hegy aljában vár lakott,
mely nem viselt ablakot,
átlátszó volt a fala,
s fénylőbb volt mint valaha.
Vár aljában kapu állt,
minden vándort, nyitva várt,
ragyogva csalogatott,
kíváncsira így hatott.
Ment hát törpénk befele,
csoda történt épp vele,
várta őt a trónterem,
ahol néhány trón terem.
Jobbra-balra asztalok,
asztaloknál angyalok,
s a trónon angyalkirály,
királynő, és királylány.
Közben gyémánt hárfa szólt,
rá fuvola válaszolt,
orgona és harsona,
angyaldalok szép hona.
Zenére sok angyal vár,
dallamára táncot jár,
csoda égi mulatság,
ahogy percük múlatják.
Törpénk csak ámuldozott,
minden széppé változott,
körülvették angyalok,
mind ételt kínálgatott.
– Egyél, igyál, légy vidám,
jókedvvel tudj nézni rám! –
Dúdolták az angyalok,
kis törpénkre ez hatott!
Leült, evett és ivott,
táncolókra sandított,
minden tetszett őneki,
bárcsak szárnya nőne ki!
Angyal lenne, s maradna,
más álmokat feladna,
s élvezné az életet,
hisz itt élni szép lehet.
Ahogy telt-múlt az idő,
álmossága egyre nő,
elringatta a zene,
lecsukódott a szeme.
Majd csodásat álmodott,
melyből öröm származott,
mert álmában otthon járt,
s mindent csodásnak talált.
Majd felébredt, s láss csodát,
megváltozott a világ.
Eltűnt angyalok hona,
tán nem is ment el oda?
Na nem, így nem lehetett,
újra felkerekedett!
Elindult, hogy visszatér,
oda, hol csillag zenél.
Egyszer volt – s mert lehetett –
a Nap vígan nevetett,
és vidám volt a világ,
csodát láthat, aki lát!
Volt egy apró, törpe lény,
újra indult a regény,
bizony felkerekedett,
hogy bejárja az eget!
Indult árkon, bokron át,
újra élni a csodát!
Nappal mászott, majd repült,
míg a csillagra került!
Így telt nappal, s éjszaka,
s így került ismét haza!
Erről szólt az élete,
útját sosem mérte le…
Aranyosi Ervin © 2024-01-08.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva
Legutóbbi hozzászólások