Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Újévi jó kívánságok:

Újévi jó kívánságok:

Aranyosi Ervin: Boldog új évet

Eljött hát a szilveszter,
éjfélt üt az óra.
Legtitkosabb vágyaid
váljanak valóra!

Harangoznak, szól a himnusz
pezsgő a kezedben.
Kívánom, hogy életed
teljen szeretetben!

Egészséged, egyre jobb,
szíved fitten dobban,
mozogj, nevess, s érezd magad
napról-napra jobban!

Váltsd valóra terveidet,
legyen, ahogy kérted.
Kívánok egy sikeresebb,
boldogabb új évet!

Aranyosi Ervin: Varázslatos kívánság

Hej, ha varázspálcát foghatnék kezembe,
a világon minden ember boldog lenne.
Nem is ismernének szomjúságot, éhet,
s vidámmá válhatna az emberi élet.
Minden ember arcán csak mosoly ragyogna,
s kinek kedve támad vidáman dalolna.
Nem ismerné senki a szomorúságot.
Egy nagy zsákba kötném a nyomorúságot
és eldugnám a mély tenger fenekére.
Bőség és a jó kedv jöjjön a helyére!
Higgyük, megváltozhat a világ, s az élet!
Mindehhez kívánok boldogabb, új évet!

Aranyosi Ervin:  Szilveszterkor

Engedjük el ezt az évet,
hozott rosszat, hozott szépet.
Az újat kezdjük tiszta lappal,
legyél boldog éjjel-nappal.
Kísérjenek szép emlékek,
amik szíved mélyén élnek.
A jövőtől újat várok,
boldog új évet kívánok.

Aranyosi Ervin © 2009-12-31.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Jót akaró hótakaró…

 

Aranyosi Ervin: Jót akaró hótakaró…

Jót akaró
hótakaró
betemet
egy tetemet?

Miska bátya
kiskabátja
meg nem óvta?

Reggel óta
nyelve szótlan.
Benne holtan
sem beszél
a szembe szél.

Hallja Eszti,
s eszét veszti,
mert dermedve
nem egy medve,
alszik mélyen
erdőszélen.

– Ki? – A  Miska,
kis hamiska!
Az, a részeg,
bolhafészek!

Megfagyott,
s lett tetszhalott.

Ám a teste,
ami este,
még elázott,
– s nem teázott! –
alkohollal átitatva.
A hatását nem vitatva,
hóban ágyat keresett,
és el is szenderedett.

Eszti mikor rátalála,
akkor lett szörnyű halála.
A sodrófa kemény éle,
lesújtott Miskánk fejére,
és a hóban elterült,
majd jobb létre szenderült…

Jót akaró,
hótakaró
betemet
egy tetemet…

Aranyosi Ervin © 2009-12-29.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Hótündér és a Hócsalád

Aranyosi Ervin: Hótündér és a Hócsalád

Varázslatos téli este
az ablakomnál álltam én,
a csodás hóesést lesve,
min áthatolt a lámpafény.
Orrom az üveghez nyomtam,
néztem, ahogy hullt a hó,
s mint apró gyermek,
újra vártam
hátha eljön télapó.

A hópelyhek kavarogtak,
vidám táncuk körözött.
Több millió apró csillag,
hópihének öltözött.
Mintha egy kéz, egy kancsóból
csillagfolyót töltene,
színes, fényes kavalkádban,
s új alakot öltene.

Szemem előtt e varázslat
megtörtént pár perc alatt.
Arcomra ült a csodálat,
s féltem csodám elszalad.
Apró csillagok ködéből
fehér alak, lám kivált.
A sarki lámpa, fényköréből
hajába font glóriát.

Hótündér állt udvaromban,
fényes, csodás tünemény,
s néztem bűvös zavaromban,
ilyet sose láttam én.
Ruhaujja pálcát rejtett,
varázspálcát, – már tudom.
Néhány bűv’ varázskört ejtett,
s fényben úszott udvarom.

Csillámpor körzött a szélben,
színes szikrát szórva szét,
varázspálca bűvkörében
Hóférfi életre kélt.
Fehér testű, ember forma,
halvány, márvány, szép szobor,
– nemes arcél, keskeny orral,
tüzes szeme még komor.

Ám a Tündér még nem végzett,
a varázslat egyre folyt:
a hóból egy hölgy kilépett,
kit a férfi átkarolt.
Kézen fogta és az arcán
elomlott a szeretet,
mosolyogva nézte hölgyét,
akit táncba vezetett.

Hótündér tovább varázsolt,
még egy alak összeállt,
Hógyerek, hatéves forma,
kit már várt a hócsalád.
Két szülő magához vonta,
ölelte a gyereket,
S hócsalád hideg szívébe,
költözött a szeretet.

A Hótündér megint intett,
s jött az újabb fordulat.
Leesett állal csodálták
frissen épült házukat.
Én még ablakomnál álltam,
néztem ezt a nagy csodát,
a Hótündér rám mosolygott
és ahogy jött, ment tovább.

A hócsalád örömében
táncot járt az udvaron,
öröm ébredt a szívemben,
hogy ezt a szépet láthatom.
A táncuk után útra keltek
figyelmem nyomukban járt,
a szomszéd ablakán belestek,
hogy él egy hús-vér család.

Látták, hogy az asszony főzött
a konyhában Ő az úr,
férfi egy könyvvel időzött,
olvasott hangtalanul.
Szoba mélyén, szőnyeg szélén
játszottak a gyerekek,
kocka gurult, bábu lépett,
és aki nyert nevetett.

Vidáman telt így az este,
vacsora jött, majd mese.
Az idilli boldog órát
nem zavarta semmi se.
Elfáradó nagy családra
álom manó rátalált,
s átlépték a varázst várva,
álomország kapuját.

S kint a hóban derűs szível
a hócsalád is hazatér,
követik a látott példát,
ki nem hagynák semmiért.
Hókonyhában, hósütőben
készül már a vacsora.
A Hóférfi hókönyvének,
hóbetű minden sora.

Hó kisgyermek, lent a padlón
hó kisautót tologat,
bár egyedül játszik ott lent,
mégis nevet nagyokat.
Végül Ők is vacsoráznak,
s érkezik álom manó,
ágybabújnak, s alvó testük
fedi a hótakaró.

Kialudt a lámpa fénye,
hókuckóban béke van.
Néztem még egy kis ideig,
aztán eluntam magam.
Ablak mögül búcsút intek,
szép álmot, jó éjszakát!
Meghallgatom búcsúzóul
álom manó szép szavát.

Hosszúra nyúlt éjszakának
gyenge nap a végzete.
Fénye a szememhez kúszik:
– Reggel van már, érzed-e?
Eszembe jut, amit láttam,
folytassuk hát a csodát!
Úgy döntöttem, jól megnézem
milyen is a hócsalád.

Felöltöztem alaposan,
a téli reggel jég hideg,
s elindultam hócsaládot
közelebbről nézni meg.
Ahogy az udvarra értem,
szomorú kép fogadott.
Csak egy óriás hókupac volt,
hol a hócsalád lakott.

Felébredtek, útra keltek?
Miért hagytak itt nem tudom.
Nem látszott csak 3 pár nyom,
ahogy mentek az úton.
Ha egy reggel udvarodon,
hóból egy hegy volna ott,
tudni fogod a hócsalád
aznap éjjel ott lakott…

Aranyosi Ervin © 2009-12-23.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A szamár és a kút…

Festmény: Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: A szamár és a kút…

A paraszt szamara beesett a kútba.
Egész nap üvöltött, s a paraszt már unta.
Kútja rég kiszáradt és víz nélkül maradt.
– Beletemeti hát az öreg szamarat!
Hívta a szomszédot, fogták a lapátot,
lapátolni kezdtek,  s a szamár iá-zott.
Rémisztőn üvölt, mint fába szorult féreg.
Aztán lenyugodott. S nem hitt a szemének,
mert csodát lát a gazda, mit a szamár játszik:
Lerázza a földet, s a tetejére mászik.
A paraszt, s a szomszéd csak tovább lapátolt,
ahogy nőtt a halom, magasabbra gázolt
a paraszt szamara, s mikor már elérte
egyszerűen kijött a kút peremére.
Mi hát a tanulság a szamaras meséből?
Így tanít az élet, hogy kimássz  a mélyből.
Bármennyi szemét és föld nyomja a vállad,
megvan az esélyed, magadról lerázzad.
Mindegyik nehézség, minden ami gátol,
csak kiinduló pont, s oldódik magától.
Bármi történjen is, semmiképp ne add fel,
minden problémából kilábal az ember!
Gondjaidat rázd le, s lépkedj mindig feljebb,
Elérheted célod, ha vágyak vezérelnek.

Aranyosi Ervin © 2009-12-18.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack (Benedek Elek népmese feldolgozása alapján)

szoloszoloszignos

Az illusztrációt Aranyosi Ervin készítette

Aranyosi Ervin:
Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack
(Benedek Elek népmese feldolgozása alapján)

Élt egyszer egy király,
s annak három lánya.
Őfelsége egy nap
indult a vásárba.

Lányaihoz fordul,
egyenként megkérdi:
– Milyen vásárfiát
hozzon apja néki?

A nagyobbik leány
aranyruhát választ,
középső királylány
is gyorsan ad választ:

Őnéki az ezüst-
ruha minden álma.
S végül sorra kerül
legkisebbik lánya.

– Hát neked mit hozzak?
– faggatja a lányát.
Nekem szóló szőlőt
és mosolygó almát,

és még ezen felül
pár csengő barackot.
Bámul csak a király,
– ilyet még nem hallott…

Kedvenc leányának
mégis megígéri,
Teljesíti vágyát,
ha ő pont ezt kéri.

Elment hát a király
aznap a vásárba,
könnyen szert tett arany
és ezüst ruhára.

Ám de e gyümölcsök,
olyan ritkaságok,
melyet a sok kofa
eddig sosem látott.

Búsul hát a király.
A szívére vette,
lánya kívánságát
nem teljesíthette.

De, ha hazaérek
– gondolta magában –
kihirdetem nyomban
széles e hazában:

Hozzon szóló szőlőt
és mosolygó almát,
meg csengő barackot,
friss gyümölcsök halmát,

aki ilyet termel,
frissen szedjen párat,
– azt gazdaggá teszem,
kérjen bármily árat.

Ahogy ezt gondolta,
hintója elakadt
és a sáros útnak
kátyújába ragadt.

Nem húzza ki onnan
négy szép paripája,
bár e szép lovaknak
sehol sincsen párja.

Moccanni sem tudnak,
bármit is csinálnak,
húznák ők a hintót,
de bűvös varázslat

lovakat,  s a hintót
odarögzítette.
A király meg mérges,
– Kutya teringette!

Elszalajt egy embert,
s jön egy falu népe,
kutyástól, macskástól,
– lesz már segítsége!

De bizony a hintó
továbbra sem mozdul.
Szegény király uram
majdnem megbolondul.

Amint a tenger nép
hintóval kínlódik,
egy beszélő disznó
odasompolyodik.

Röf-röf-röf – így kezdi
– Fenséges királyom,
hintószabadítást
én majd megcsinálom,

érte fizetségül,
csak egy dolgot várok:
Add nekem jutalmul
legkisebbik lányod.

Szeme-szája elállt
ettől a királynak,
és hogy vége legyen
már a tortúrának,

megígéri rögvest,
ha kiszabadítja,
a megmentőjének
lánya lesz a díja.

Annak meg nem kell több,
lódít a keréken,
az orra hegyével,
s elindítja szépen.

Vágtatnak a lovak,
a királyi várba,
hazaér királyunk
végre-valahára.

Örömmel öleli
két idősebb lányát,
odaadva neki,
megrendelt ruháját.

Ám a legkisebbnek
búsan elmesélte,
nem kapta, amit kért,
hiába ment érte.

Mikor a mesének
a végére ére,
bősz röfögés támadt,
nagy rémületére.

Mert megjött a disznó,
s követeli bérét,
a kisebb királylányt
és nem a testvérét!

És hogy elszállítsa
taligát is hozott.
Más lánnyal nem éri
be az  „elátkozott”!

Bár egy parasztlánykát
küldenek cserébe,
kinek még a vér is
meghűlt az erébe’,

szép, díszes ruhába
öltöztetve szegény,
de nem járnak így túl
az okos disznó eszén.

S küldték a királylányt,
rongyosan, piszkosan,
ám a disznó tudta
a ruha alatt ki van.

Fel is kapta gyorsan,
nagy-nagy örömében,
alig bírt maradni
a saját bőrében.

Szépen felültette,
fel a taligára
a síró királylányt,
s be nem állt a szája.

– Röf-röf-röf királylány,
ne sírj, csak ezt kérem,
Jó dolgod lesz nálam,
ezt most megígérem.

De a királylánynak
nem csitul sírása.
mert a disznónak volt
rá ilyen hatása.

Még jobban eleredt
a sírás patakja,
mikor egy disznóól
előtt őt lerakja.

Oda bevezette,
– földön piszkos szalma,
amilyen egy disznó,
sáros birodalma.

Továbbra sem csitult
a királylány sírása,
pedig étel is volt:
kukoricakása.

A lány csak zokogott,
könnyel a szemében,
de elfáradt lelke
elaltatta szépen.

Röf-röf, aludj, aludj,
– disznó mondogatja,
– Bánatod követi,
majd az öröm napja.

Aludt a királylány,
majdnem másnap délig,
kinyitni a szemét,
nem meri, csak félig.

Hát lássatok csodát,
nem hisz a szemének,
Disznóólban feküdt,
s palotában ébred.

Koszos nyoszolyából,
selyem lett az ágya,
amit kér teljesül,
szíve minden vágya.

Lányok lesik minden
apró kívánságát,
méltón kiszolgálva
a király kislányát.

Szép ruhát is adnak,
gyűrűt, ékszert rája.
Mosolyától ragyog
szeme, arca, szája.

Átvezetik szépen
a szomszéd szobába,
hol terített asztal
és egy ifjú várja.

Dali, csinos legény
siet most elébe,
asztalhoz vezeti,
s ezt súgja fülébe:

Ülj le ide bátran,
szép királykisasszony,
itt minden a tiéd,
hagyd, hogy itt marasszon.

Tiéd vagyok én is,
ha nem vetsz meg engem,
ha egy szerethető
ifjút látsz már bennem.

Hát te ki vagy, mi vagy?
– kérdezi a lányka.
– Majd elmondom neked,
életem virága.

Ám most előbb menjünk,
kertünk közepébe,
meglepetés vár rád,
meséld el, hogy szép-e?

Mennek át a kerten,
s szőlőtőke hajlik,
csillogó fürt felől,
halk kis szólam hallik.

Szakíts le, szakíts le,
szép királykisasszony!
– Szól a szóló szőlő,
hogy mosolyt fakasszon.

Arrébb egy almafa
üde zöld a lombja
almák mosolyognak.
S az ifjú ezt mondja:

Látod kedves, itt van
a mosolygós alma.
A szomorúságnak
itt nincsen hatalma.

Megcsendül a kert is,
ahogy tovalépnek,
– lám a csengő barack –
hallod, hogy zenélnek?

Hej édes istenem,
– örült a királylány,
– sírjon, vagy nevessen
ennyi csoda láttán?

Minden mire vágytál,
a tiéd már régen,
nekem egy vágyam van,
légy a feleségem!

Így szólott a legény,
és a királylányka,
igennel válaszolt,
s borult a nyakába.

Itt maradok bíz én,
nem választ el mától,
ásó és nagyharang,
nem szólva kapáról.

A legény meg ekkor
elkezdett mesélni.
Miért kellett neki
disznóbőrben élni.

Mert egy gonosz tündér
átka vált valóra:
Disznó legyen addig,
míg nem üt az óra,

míg nem akad egy lány
aki azt kívánja,
szőlője beszéljen,
s nevessen almája,

és a csengő barack
mind az Övé legyen
és ha megkívánja,
egy jó ízűt egyen.

S mert te ezt kívántad,
megtörted az átkot.
Szép nagy lagzit csapunk,
hívom a családod.

Csaptak hét országra
szóló lakodalmat.
Még ma is mulatnak,
hacsak meg nem haltak.

Aranyosi Ervin © 2009-12-17.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Cseppből a tenger

Aranyosi Ervin: Cseppből a tenger

Az eső csepeg, s apró cseppek,
az ablakomon megjelennek,
ücsörögnek egymás mellett
– kis cseppjei a tengernek.

A felhő elszáll, s a nap ragyog
heve forró , akár a csók.
Felszárítja a cseppeket,
mint zsebkendő a könnyeket.

Sok millió csepp összegyűl,
folyóként egyként egyesül,
már nem párázza el a nap,
mert hömpölyögve elszalad.

Előbb forrás, majd cseppnyi ér,
és több kis ér, ha összeér,
akkor patakká összenő,
benne lüktet az ős erő.

S ahogy a víz duzzad tovább,
folyóvá lesz és rajta át-
kelni már csak hídon lehet.
S duzzasztja még a képzelet.

A széles folyó útja végén,
végtelen tengert elérvén,
egyesül a többi cseppel,
amit összefog a tenger.

Aranyosi Ervin © 2009-12-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Téli álom…

Aranyosi Ervin: Téli álom…

Pihe-puha pelyhek,
lassan ereszkednek,
üzenethozói,
hűvös decembernek.

Csendes kint az utca,
álmait alussza,
csak amott a téren,
várnak még a buszra.

Az utcai lámpa
fénye halvány sárga,
pislogva tekint le
az álmodó világra.

Nézem az úttestet,
mit fehérre festett,
sok hulló hópehely,
szebbítve az estet.

Látom, hogy ma éjjel,
hó hull szerte széjjel,
betakarva mindent,
hűvös hófehérrel.

Sok kis gyermek várja,
– télapó szakálla,
hó-porcukrot szórjon
a szunnyadó világra.

Ha majd jön a reggel,
s minden gyermek felkel,
épüljön a hóból,
három-gömb hóember.

Legyen vaskalapja,
répaorra, szája.
seprű a kezében,
széngombos kabátja.

Szánkó is repüljön,
sok gyerek rajta üljön,
kemény hócsatában,
víg álom teljesüljön.

S jöjjön a karácsony,
én már nagyon várom.
Öröm és békesség
legyen a világon.

Aranyosi Ervin © 2009-12-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: CINCOGÓ (Bombicz Judit meséje nyomán)

Aranyosi Ervin: CINCOGÓ (Bombicz Judit meséje nyomán)

Valahol a nagyvilágban,
kerek-erdő közepén,
egy kedves egércsaládban
élt egy kis egérlegény.

Egércsalád, rajta kívül
nevelt három csemetét.
Apa, anya, 4 kisgyerek,
tengette az életét.

Egérmama otthon ült
míg egérpapa dolgozott.
Sütött-főzött, mosott rájuk
és ruhákat foltozott.

Legidősebb csemetének
Sajtfaló volt a neve.
A nevéből kitalálod,
mi a kedvenc étele?

Pilincke az egérkislány
volt a másik csemete,
a neve is arra utalt:
apró volt a termete.

A harmadik Tudorka volt,
mert falta a könyveket,
egérnép közt nem is láttak
ilyen okos gyermeket.

Tudorka nem kisfiú volt,
hanem okos kicsi lány,
belekóstolt a lapokba,
mit is ír a tudomány.

A legkisebb csemetének
Cincogó lett a neve.
Főhőse lett, a mesénknek
ez az egyik érdeme.

Egérszülő gyermekeit
csupa jóra nevelte,
becsületre, jóságra,
és testvéri szeretetre

Ritkán volt itt veszekedés,
vígan szálltak a napok.
Játékkal telt minden napjuk.
Jók voltak és szabadok.

Kalandokban sem volt hiány,
hancúroztak, nevettek,
ebédelni hazamentek,
– reggel óta nem ettek.

Ám az erdő, nem csak szép,
de néha nagyon szeszélyes,
Vigyáztak hát egymásra,
s így nem volt olyan veszélyes.

Az a nap is úgy kezdődött,
ahogy máskor is szokott.
Forró nyári nap reggelén,
a négy gyerek elcincogott.

Kimentek a patak partra
a kisegér gyerekek,
mert fürödni, na meg úszni
mindegyikük szeretett.

Csörgedező kis patakban
hűsítették magukat,
kifeküdtek a partjára,
süttették a hasukat.

Magas fűben bújócskáztak,
fogócskáztak eleget,
játékközben, mint a macska,
kergették az egeret.

Játék végén megpihentek,
patakparton leültek,
beszélgettek, s tanakodtak,
gondolatba merültek.

Mivel lepjék meg a mamát,
ha este, hazatérnek,
Sok virágot kéne szedni!
– gondolták a testvérek.

– Koszorúba kéne fonni,
mert azt nagyon szereti.
Szedjétek a virágokat,
én meg befonom neki!

Mondta ezt a kis Pilincke,
– Ö a fonáshoz is ért,
S szeretetét belefűzte,
kedves egérmamiért.

Elindultak mind a négyen
a virágzó rét felé,
Szedni kezdték a virágot,
négyen mentek, négy felé.

Elmerültek a dolgukba
az apró egérgyerekek
S nem látták, hogy fejük felett
sötét felhő lebegett.

A levegő nemcsak meleg,
de lassan el is nehezült,
madársereg vidám dala
közben el is csendesült.

Ez a vihar előjele
– gondolták a gyerekek.
közeledett a szélvihar,
s az eső már csepegett.

Az egérkék bármily gyorsan
szedték már a lábukat
biztos volt, a vihar előtt
nem érik el házukat.

Körülnéztek a környéken,
menedéket kerestek.
Nagykalapú gomba alá,
menekülve beestek.

És most mit fogunk csinálni?
– kérdezte meg Cincogó.
Sajtfaló, te legidősebb,
jut eszedbe bármi jó?

– Gondolkodom, Cincogó,
de semmi nem jut eszembe.
– Jaj fiúk én nagyon félek.
– panaszkodott Pilincke.

Cincogó hát átölelte nővérét,
hogy ne féljen.
Sajtfaló meg annyit mondott:
– Azt hiszem, én megnézem

merre tudnánk hazamenni,
melyik úton futhatunk.
Ép bőrrel, ha meg is ázva,
haza hogyan juthatunk?

Sajtfaló hát neki vágott,
gyorsan szedte lábait.
Hazaérve segítségül
elhívja egérpapit.

Hazafelé keskeny ösvény,
patak mellett vezetett.
Megduzzadt a patakvize,
s átkelni nem lehetett.

Folyószéles lett a patak,
s mint egy bika vágtatott,
S nem kímélte az útjába
került apró állatot.

Sajtfalót is elragadta
a hatalmas víztömeg,
A vér is megfagyott erében,
alaposan megijedt.

Következő gondolata
az elhagyott gomba volt
hol a testvéreit hagyta,
a víz arra araszolt.

Nem szabad pánikba esnem,
bíznak bennem, várnak rám.
Valamit csak kitalálok!
– cikázott át az agyán.

Az utolsó pillanatban,
– ha bajban vagy bízva bízz!
Észre vette, egy fakérget
pont feléje visz a víz.

Ha sikerül nyakon csípnem
túl vagyok a nehezén,
Felmászok a tetejére,
– ez futott át az eszén.

A tutaj már biztonságos,
de feje felett nincs tető,
mert felülről bőrig ázott,
sűrűn esett az eső.

Amíg ezen gondolkozott,
meglátott egy levelet.
Falevélből, ami úszott,
így készített fedelet.

Repült vele a kis tutaj,
ám egyszer csak elakadt.
Két sziklaközt beszorulva,
nem ment tovább, bent maradt.

Sajtfaló így gondolkozott,
vajon mit is tehetek,
Ha elkezdek kiabálni,
segítségre lelhetek.

Eközben a gomba alatt
didergett a kis csapat,
nagyon fáztak, s várták vissza
a megmentő bátyjukat.

Összebújtak, hogy átadják
kicsi testük melegét,
de cincogó, egy messzi hangra
felkapta már a fejét.

Mert Sajtfaló hangját hallja
segítséget kéreget,
Három pici egér indult,
hogy mentsen egy életet.

Fejük felett mind a hárman
tartottak egy levelet,
s elindultak megkeresni,
a testvérük hol lehet.

Futottak a hangok felé,
mentsék, amíg menthető,
a megvadult patak partján
záporozott az eső.

Testvérükre rátaláltak.
Patak, s szikla foglya volt.
Átázott és nagyon fázott,
a szél csontjáig hatolt.

Itt vagyunk már, és segítünk,
kiáltotta Cincogó.
Hogy kihúzzuk szegényt onnan,
kötelet kell fonni, jó?

A két kislány fonni kezdett
fűszálakból kötelet.
Rákötjük a derekamra,
és Sajtfalóhoz lemegyek,

szólt Cincogó, – s a másik végét
kössétek egy fatörzsre,
de ne olyan csenevészre,
hanem inkább erősre.

Ha elkészült indulok is,
Sajtfalóért beúszom,
és ha minden kötél szakad,
hamarosan kihúzom.

A kislányok megcsókolták
öccsüket, mert szerették,
s amikor Ő nekivágott
kívántak sok szerencsét.

Cincogó sokáig úszott
míg a tutajt elérte,
de tudta, hogy számíthat rá,
mind a három testvére.

Mikor elérte a kérget,
tetejére felmászott,
Sajtfaló már kimerült volt,
didergett, mert átázott.

Egértestvér áthurkolta
kötelét a derekán,
hogy a két lány kihúzhassa,
s partot érhet végre tán.

Na de van jobb megoldás is
gondolkodott Cincogó,
egy húzással mind a ketten,
kijuthatnak, s így lesz jó.

Szabadítsuk ki a tutajt,
a két zord szikla közül,
Vontassuk ki a fakérget,
ne hagyjuk itt örökül.

Sajtfaló és Cincogó is
összeszedte erejét,
kirángatták a fakérget,
s elindult a menedék.

A lányok húzták, ahogy bírták.
Patak pont szembeszaladt.
És a fiúk sem lazsáltak,
a tutaj lassan haladt.

Összeadott erejükkel
vontatták a part felé.
Megküzdöttek a patakkal,
melyben ömlött le a lé.

Nagy nehezen, valahára
a pillanat elérkezett,
odaértek a part mellé,
s a két fiú leléphetett,

leugrott a fakéregről,
lábuk végre földet ért,
köszönték a segítséget,
mi mindennél többet ért.

De most aztán, uccu neki
fussunk gyorsan gyerekek.
– szól Tudorka – szeme előtt
egérmama lebegett.

Biztos aggódik szegényke,
nem tudja, hogy hol vagyunk.
Fussunk, hogy a lábunk bírja,
most hazáig rohanunk.

Ők futottak, de a percek
órányinak tűntek már,
oly lassan értek a házhoz,
ahol egérmama várt.

Egérmama féltő gonddal
ölelte gyermekeit
Mindkét szeme nevetett,
de törölte a könnyeit.

Egérpapa nem volt otthon
gyermekeit kereste,
de hamarosan megérkezett
így indult el az este.

A gyerekek már ágyban voltak
nyakukig betakarva,
hársfateát szürcsölgettek,
benne mézet kavarva.

Egymás szavát folytatgatva
mesélték a kalandot,
Minden jó, ha jó a vége,
– egyikük sem maradt ott.

Cincogó volt a nap hőse,
harsogták a gyerekek,
Megmentette a Sajtfalót
és újra együtt lehetnek!

Itt a vége a mesének,
és aki nem hiszi el,
Bújjon el egy egérlyukban,
vagy a macska viszi el!

Aranyosi Ervin © 2009-12-11.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva