Aranyosi Ervin versei

Erdőszélen kicsi kunyhó,
Öreg Anyó itt lakik,
Őrizgeti száz évének
féltve őrzött titkait.

Bundás kutya, Cirmi cica
Anyókával éldegél.
- Ritkán jár erre a postás,
csak amikor jön levél.

Öreg Apó, tavaly télen,
fel a mennybe költözött.
Anyó tudja, – jó ember volt,
- és angyalnak öltözött.

Álmában még találkoznak,
beszélgetnek keveset,
simogató szavaikban
megbújik a szeretet.

Kint lehullott az első hó,
minden fehér tünemény.
Kis kunyhóban, tűzhely mélyén
sül pár apró sütemény.

Dédunokák, hogyha jönnek,
díszvendégek legyenek,
málna szörpöt iszogatva
finom sütit egyenek.

Kicsi kunyhó kéményéből,
lágy füst száll az ég felé,
legalább a földi illat
öreg apót meglelé.

Felöltözik Öreg Anyó,
mert hideg a téli szél,
ajtó előtt havat söpör,
s közben magában beszél.

- Hej Apókám, ki mesél ma
unokáknak szép mesét,
amíg eszik az Anyókád
diós, mákos bélesét?

Azt sem tudom eljönnek-e,
ha tudják: nem lesz mese.
Nem is tudom, hogy az ünnep
mese nélkül rémes-e?

De mit tegyek, a mesének
te voltál a mestere.
Nem feküdt itt mese nélkül
egy gyermek sem, este le.

Mi lenne, ha súgnál nekem,
egy szép mesét kedvesem?
Nem múlna el az unokák
karácsonyi kedve sem.

Öreg Apó mennyországból
nyugtatgatja kedvesét,
- ültesd le az unokákat,
súgok neked szép mesét.

Öreg néne a sütőből
kivette, mit készített,
süteményből, nagy tányéron
szép kis halmot épített.

S mint ahogy a hó a rétet,
porcukorral lepte be,
és hogy meglepetés legyen,
kendő alá tette be.

Majd leült a hintaszékbe,
s elbóbiskolt, jaj, nagyon,
szép álmából arra ébredt,
zörgetnek az ablakon.

Szeme ragyog – Hát megjöttek!
- arcán öröm ömlik szét,
úgy sietne, s visszatartja
ez a fránya hintaszék.

Az ajtóban sorakoznak
kisebb nagyobb gyerekek.
Dédnagyanyó várja Őket,
s szívében a szeretet.

Ölelgeti sorra mindet,
mindegyik nőtt, változott,
végül jön a legnagyobb is
aki fenyőfát hozott.

Kis fenyőfa illatával
betölti a kis szobát,
néhány gyermek dúdolja
a “kiskarácsony” dallamát.

Vén komódon szép terítő,
Karácsonyra ott marad,
erre teszik a fenyőfát
tartó díszes talpakat.

Hátizsákból kikerülnek
üvegdíszes dobozok,
szaloncukor, habcsók díszek,
kézzel festett tobozok.

Elkezdik megtervezgetni,
hova milyen dísz kerül
öltöztetik a kis fenyőt,
szép lesz majd, ha sikerül.

Dédnagyanyó hintaszékből
figyeli a dolgokat,
Csodás ünnep a Karácsony,
nem lehetne boldogabb!

Elkészül a karácsonyfa
tetején már csúcs ragyog,
- Hát ezek az apróságok
egytől egyig angyalok.

Gyertya gyullad, és a kunyhó
énekszóval megtelik,
Dédnagyanyó szíve örül,
elhallgatná reggelig.

- Ám de itt a friss sütemény,
üljetek le gyerekek,
csak ti nektek sütögettem,
mindegyikből vegyetek.

Kínálgatja dédmamácska,
s amikor már mind evett,
- Figyeljetek – kéri tőlük
- mesét mondok gyerekek.

És ahogy elcsendesednek,
mesélni kezd nagyanyó,
messzi tájról, emberekről,
télről, mikor hull a hó.

Mennyről, ahol nagyapó van,
s minden kedves, csodaszép,
(Ahonnan nagyapó súgja,
nagyanyónak a mesét.)

S lám a mese elvarázsol,
hallgatja a sok gyerek.
Képzeletük mozivásznán,
pont, mint egy film úgy pereg.

És eljön a mese vége,
elmúlik az áhítat.
Könyörögve kérik Dédit,
hogy meséljen másikat.

Csakhogy eljött már az este
álom manó bekopog.
Ágyba kerül minden gyermek,
álmosak és boldogok.

Betakarja mindegyiket,
puszit ad az arcokra,
s visszaballag a konyhába,
mert neki még van dolga.

Milyen csodás a karácsony,
olyan boldog a szíve,
Elmosogat, s bibliáját
veszi most a kezibe.

Elmormol pár imádságot,
köszöni a szép napot,
köszöni az Úristennek,
ami szépet épp kapott.

Aztán párja jut eszébe,
megszólítja kedvesét.
Megköszöni neki ezt a
boldogságos szép mesét.

Végül elnyomja az álom,
s álmaiban éli át,
újra itt van nagyapó is,
s itt vannak az unokák…

Diós torta, Csokis torta, Marcipános, mind csoda!
Összegyúrja Virág néni, – Menjünk együtt most oda!
Micsoda műalkotások, bámulja a sok gyerek.
- Majd meghalok, úgy megenném, hozzányúlni nem merek…

Édességből, szeretetből készült ez a sütemény,
ámul-bámul nagy szemekkel kisleány és kis legény.
Rajta, gyertyaszám mutatja ki, hány éve született,
Virág néni új művével színezi az ünnepet.

Azt kívánom, ez a “cukrász”, soká éljen még nagyon,
Tortadísze virítson még sok ünnepi asztalon!
Bár nincs saját cukrászdája, főállásban “csak” nagyi,
szívből készül a finomság: torta, süti, vagy fagyi!

Süssön még pár ezer tortát, legyen boldog élete,
Egészségre, örömökre legyen örök bérlete.
Édes élet vegye körül, kis unokák, csemeték,
Nekik süsse még 100 évig a sok finom csemegét.

Talán egyszer,
talán régen,
talán éppen egy mesében,
élt egy veréb, persze szürke
- ki a levet összeszűrte,
egy verébbel, aki látott,
éjszaka is napvilágot.
Vagy nem látta,
vagy csak mondta,
- állította az a ronda,
- hogy felszállt a magas égig,
s a sasok is azt beszélik,
- “el repült a nap felett!”.

Mert egy templom fura tornyán,
- hol kereszt még sose volt tán -
bizony egy nap ragyogott!
A hiú erről gagyogott,
vagy csiripelt saját nyelvén,
- kis medál volt tollas mellén,-
ami nem tett egyebet,
dicsérte a verebet.

Nos a két nagyszájú hős,
- pici volt, s nem ijedős -
egy szép napon megbeszélték,
- mert a cél a legfőbb érték,-
hogy szárnyaik erejével,
akarattal és nagy hévvel,
ha nem is a messzi égről,
de a templomnak tetejéről
legurítják a napot.

Ötletüket tett követte,
s a gyanútlan napfelkelte
mikor rájuk kacsintott,
furcsa látványt láthatott:
Tollazatuk felborzolták,
bögyüket degeszre fújták,
s pöffeszkedve keltek útra,
fel a magas torony csúcsra,
- lelökni azt a napot.

Ám a felkelőnap fénye,
szikrát szórt a négy szemébe,
a két orvul támadónak,
a két rosszat akarónak.
Elvakítva mit se láttak,
egymás karjaiba szálltak,
ám így nem tudtak repülni,
fogságukból menekülni.
Minél jobban kapaszkodtak,
annál gyorsabban zuhantak.
Hamarosan földet érnek,
s véget ér két röpke élet.
Ám de látta ezt az isten,
kigondolta hogy segítsen,
a hullóknak utat mutat,
így találták el a kutat.
Templomkertben kútba estek,
becsobbantak a kis testek,
egymás szárnyát eleresztve,
kerek nagy szemet meresztve,
kászálódnak ki a vízből,
egyik csuklik, másik prüszköl.
Alább hagy a büszkeségük.
örüljünk, hogy nem lett végük.

A mesének tanulsága,
kinek túl erős a vágya,
bármíly magasra elérhet.
Ám, de attól óvlak téged,
- hiúságod, fösvénységed,
nagyra vágyásod vezessen.
Nem úszták volna ezek sem
meg a dölyfös, kalandjukat,
ha nem lelik meg a kutat…

A fotót küldte: Kosztolányi Adrienn

Kéményseprő vagyok én,
feketébe bújt legény.
Fényes szemem kivilágít,
onnan tudják, hogy kijárt itt!
Kis létrám a vállamon,
koromcsík az államon.
Füstös kéményt kormolok,
reád szerencsét hozok!

Aranyosi Ervin: Sündisznócska

Sündisznócska kívül szúrós,
de szíve csupa szeretet.
Simogasd meg, puhítsa
a tüskéit a tenyered.

Gombszemében mosoly ragyog,
pici lábán gyorsan fut,
reméljük, hogy holnapután
újra erre láthatjuk.

Aranyosi Ervin: Száll a madár

Száll a madár,
fára ül,
Hess!- mond neki
s elrepül!

Aranyosi Ervin: Nap, hold, csillagok

Nappal fenn a nap világit,
éjszaka a hold ragyog,
körülötte csillagok,
én a földön lent vagyok.

Aranyosi Ervin: Csacska macska

Csacska macska nem leled
a konyhában az egeret?

Össze-vissza keresed,
és ha végre megleled,
bajuszod is megremeg,
lábad gyorsabban szeded.

Ha a szemed rámered,
uccu, futásnak ered,
s már hiába keresed,
talált biztos rejteket.

Csacska macska nem leled
a konyhában az egeret?

Aranyosi Ervin: Maci és a méz

Mackó pajtás mézet enne,
odút talált, s mézet benne,
ám a sok méh mérges lenne,
mackón elégtételt venne,
ha megtömné korgó gyomrát,
megcsipkednék kényes orrát.
ezért máshol keres étket,
elkerüli a sok méhet.

Aranyosi Ervin: “Aprótalpak” bölcsőde

Fotó: Kosztolányi Adrienn

“Aprótalpak” a nevünk,
picik vagyunk, nevetünk,
sokat játszunk, megnövünk,
mi is szép nagyok leszünk!

Apró talpunk meg nem áll,
tipeg-kopog kalapál,
énekünk az égre száll,
táncunk forog körbejár.

Mint egy mackó táncolunk,
mély hangunkon brummogunk,
vidámságra jó okunk:
apró tappancsok vagyunk.

Körbe állunk lelkesen,
tánclépésed ellesem,
ne nevess, ha elesem,
nem tréfa a fele sem.

De ha kedved van, nevess!
Vidám kis kópé lehess,
barát vagyok, hát szeress!
és ha hiányzom keress!

“Aprótalpak” a nevünk,
picik vagyunk, nevetünk,
sokat játszunk, megnövünk,
vidám nagy kópék leszünk!

Mi is történt tegnap este, képzeljétek gyerekek,
Hótündér a kastélyában megkapta a levelet.
Lics és Locs a két boszorkány, bosszantotta, jaj nagyon!
Varázslaton gondolkodott, s kinézett az ablakon.
Először is arra gondolt, küld rájuk egy kis szelet.
Intett egyet pálcájával és a szél megérkezett.
- Északi szél, repülj gyorsan kapd fel ezt a két banyát,
repítsd Őket messzi földre, érjék el a Szaharát.
Ott csináljon majd locspocsot a két dinka perszóna,
higgyék azt, hogy sok ott a hó,  s homokkal van felszórva.
Ott ha vizet fakasztanak,  legalább majd haszna lesz,
beduinok sokasága élelmet majd így szerez.
Amit tettek megpróbálom rendbe hozni addig én.
Havat küldök, legyen tél itt, az északi féltekén.
Varázspálca hármat köröz, mellé szól a varázsszó,
s ha kinézel ablakodon, látod esik már a hó.

Lics és Locs a két boszorkány karácsonyra mit hozott?
Minden havat elvarázsolt, s csinált jó nagy locs-pocsot.
Hiába a szép ajándék, szánkó, sí és korcsolya,
csak nem tudja kipróbálni, Jani, Peti, Orsolya.
Várjatok csak boszorkányok, megfizettek mindenért!
Hó zúdul a nyakatokba, ha Hótündér visszatér.
Ugye, ti is akarjátok: Legyen nagy hó, gyerekek?
Írjunk hát a Hótündérnek, havat kérő levelet!
Bár hóember messze szaladt, postásunk most Ő legyen!
Hosszú utat bírni fogja, fenn a hideg, nagy hegyen.
Szívünk összes melegével, kérjünk újra sok havat.
Kívánjuk, hogy gyorsan jöjjön, mert a szünidő szalad.

Lics és Locs, a két boszorkány rosszban töri a fejét,
Csúffá teszi, latyakossá az emberek életét….
Locs csinálja a locspocsot, mikor olvad kint a hó.
Egyszer el is akadt benne szánjával a télapó.
Lics szeret sokat beszélni, locsi-fecsi, csupa báj?
Locs is igen sokat locsog, pletykálkodó buta száj.
Ahogy beszél csak úgy fröcsög, mint a latyak szerteszét.
Okoskodik, villogtatja mások előtt az eszét.
Ha végre egy kis hó hullik és a földet elfedi.
Felolvasztja! Ne szánkózzon, Julcsi, Jancsi, Kis Peti.
Hógolyó is szerte olvad, hóember elköltözik,
mert ez a két rút boszorkány vizes hóba öltözik.
Unom már, hogy minden évben bosszantásuk fenyeget.
Találjunk ki jó büntetést mindkettőnek, gyerekek.
Írjátok meg, mit tennétek, hogy Lics és Locs jó legyen?
Legyen elég hó mi nálunk, ne csak ott fenn a hegyen.

A kis fenyő, a zöld fenyő
az erdőben élt.
A kósza szél, ha arra járt,
mesét mesélt.

A kis fenyő, mint hűs vizet
itta szavát,
és álmodott és látta már,
az új otthonát.

Egy szép napon, a hegytetőt,
már hófedte rég,
a kis fenyő zöld ágait
lehúzta a jég.

És hangokat, hozott a szél
a város felől.
Majd fűrész szólt, s a kisfenyő,
a hóba ledőlt.

Két kesztyűs kéz felkapta őt
és indult vele
egy járműhöz, mely fenyőkkel
volt már tele.

A motor járt, a hó szitált,
az idő repült.
A kis fenyő, a hosszú úton
elszenderült.

Így érkezett, egy szép napon,
a városba ő,
és várja azt, hogy elvigye
egy kedves vevő.

Mert várja már egy szép család,
- érezte jól,
Egy kis lakás, hol meleg van
és lágy dallam szól.

Feldíszítik, az ágait
fény járja át,
és érzi már a friss kalács
jó illatát.

S a kis család, már énekel
így veszik körül
Sok kedves arc, szemük nevet
szívük örül.

A szeretet, lelkükben él,
víg táncra kél.
És odakint, lágy dallamot
dúdol a szél.

A kis fenyő kis élete
megváltozott,
a szeretet szép ünnepe
sok szépet hozott.

A kis fenyő, a zöld fenyő
már boldog lehet:
A szeretet megszépíti
az életedet.

Hófehér hópihék szállingózva hullnak.
Bokrok, fák, háztetők fehérbe borulnak.
Az utat, a járdát vastag hó takarja.
Csak szél úrfi játszik, itt-ott felkavarja.
Lám, nyílik egy ajtó, vidám ricsaj támad,
apró gyereksereg indul a világnak.
Ők még óvodások, várták már a havat,
remélik, hogy könnyű, puha, s könnyen tapad.
Felöltöztek szépen. Kesztyű, kabát, sapka.
Sál került nyakukba, csizma lábaikra.
Kell is a védelem, kinn a nagy hidegben.
Vidám várakozás csillog a szemekben.
Óvónéni is jön, – együtt szőttek tervet,
- hogy egy hóemberbe “életet lehelnek”.

Apró kesztyűs kezek havat markolásznak,
próbálják formálni. Kesztyűs kézzel bánnak,
a friss. puha hóval, ami összetapad,
s láttán a sok ovis mosolyra is fakad.
Apró hógömböcskék vannak a kezükben,
s rögtön huncutságok járnak az eszükben.
Megdobom a Jancsit, – gondolja Juliska
a Pirit, a Petit, – hosszú lesz a lista.
Repül a hógolyó, s jön a válasz rögtön,
hócsatában bátor a nagyobb,  s a pöttöm.
A szemek csillognak, arcok kipirulnak,
hóból készült golyók egyre szállnak, hullnak.

A nagy hócsatának sose lenne vége,
de a hóembert is építsük meg végre!
- Szól az óvónéni – s egy hógolyót görget.
Hó, amerre elmegy, már nem lepi a földet.
A golyóra tapad. Nő az “istenadta”,
nem kis hógolyó már, hanem egy nagy labda.
- Gyertek, segítsetek, alig bírom tolni!
S lám a kis lurkóknak nem kell többször szólni.
Tolják, kerekítik, át sem érné karjuk.
- Megnő a hóember, ha nagyon akarjuk!
Kész van az első gömb, – Ez lesz majd a lába,
ezen jön jövőre velünk iskolába.

- Gyúrjuk meg a törzsét, induljon a henger!
Újabb gömbbel bővül az épülő hóember.
Törzsére nagy fej kell, -  Hóember ezt kapja!
- Nehogy rácsússzon a nagy vödör kalapja!
Sárgarépa az orr, fekete szén szemek,
ügyesen felrakják, apró, kesztyűs kezek.
Szájat is rajzolnak, hogy tudjon beszélni.
De míg karja nincsen, addig nem fog élni.
Gyúrnak neki azt is, törzséhez tapasztják.
- Jaj, a cirok seprűt, az ajtónál hagyták.
Az is előkerül és nagy sikert arat.
Kell, hogy a hóember söpörje a havat.

Elkészült a nagy mű, szépen körbeállják,
titokban a fiúk Őt is megdobálják.
De nem árt meg neki, sőt, mintha nevetne,
úgyis az a vágya, hogy  gyerek lehetne.
A délelőtt elszállt, ebéd várja őket,
beterelik szépen a “hó-építőket”.
Be nem áll a szájuk, annyi volt az élmény.
Kint meg egymagában füstölög a kémény.
A hóember körülnéz, – nem alussza álmát,
birtokba veszi a havas birodalmát.
Reménnyel szívében a holnapot várja.
Ha lesz még elég hó, neki is lesz párja.