Aranyosi Ervin: A farkas és a fehér rózsa
(Veress Hajnalka Andrea meséje nyomán)
Honnan került oda? Senki nem tudhatta!
Ám egyszer csak ott volt, lám, az Istenadta.
Egy gyönyörű rózsa, tisztán, hófehéren,
a tisztás közepén, pázsit-puha réten.
Egy gyönyörű virág, semmiből teremve.
A farkas volt az, ki rögtön észrevette,
s gondolta: – Milyen szép, óh, mennyire kecses,
csodálatos példány, szinte tökéletes.
S jött a többi állat, ők is felfedezték,
lassan körbejárták, de nemigen szerették:
– Milyen kis egyszerű – mondta rá a páva
– színtelen, pórias, nincs jól eltalálva!
– Olyan közönséges – mondta a keselyű
– csupa szomorúság, se vígság, se derű!
Az öreg, csúf madár lenézően mondta,
kopaszsága virult, ahogy rikácsolta:
– Nézzétek, hogy néz ki, nem szégyelli magát?
Nem elég a látvány, érzitek a szagát?
Farkas a fák közül figyelte csak őket,
a gúnyolódókat, az incselkedőket.
– Mind ilyenek vagytok – gondolta magában
– nem értékelitek a csodát a világban.
Nem veszítek észre a kecsest, a szépet,
nem viselitek el, lám, a szerénységet.
Féltek mind a világ szép tükrébe nézni,
nem hagyva lelketek széptől megigézni.
Megjött a vaddisznó, megjelent a róka,
s képét a medve is végül odatolta,
s mindnek volt rossz szava a szegény rózsára,
gúnyesőben ázott, bizony, szegény pára.
– Hát ez meg micsoda? – fanyalgott a róka
– ily rondát nem láttam születésem óta!
És mit keres pont itt? Ki engedte ide?
Azt hiszi magáról, lesz neki irigye?
S horkant a vaddisznó – Csúnya és útban van!
Csak kerülgethetjük minden pillanatban. –
S lám a szegény rózsa fejét lehajtotta,
a bánat a szívét búval borította.
A szirmai közül, mintha könnycsepp lenne,
vízcsepp hullt a földre, bánatként peregve.
És a farkas nézte, s gondolta magában:
– Nem veszitek észre, hogy sír fájdalmában?
Miért kell bántani, minden rossz szót érez.
A gúny összepiszkít, mindent összevérez.
– Nem tudom szeretni – dörmögte a medve,
s nyúlt a rózsa felé – legyen letépkedve!
Le is hajolt hozzá, kitépje a „csúnyát”,
ám, ekkor egy tövis megszúrta az ujját.
Nézzétek csak mit tett! – s mutatta a mancsát,
s kimondta a harag halálos parancsát:
– Ki kell ezt irtani, mert szörnyen veszélyes,
tapossuk a földbe, most már esedékes! –
Vaddisznó rárontott, megtaposva testét,
és a többi tapsolt, nagy boldogan lesték,
ahogy azt, ki más volt, tán szebb, mint a többi,
nem hagyták már tovább fényben tündökölni!
És a farkas nézte, s üvölteni vágyott:
– Elpusztították e gyönge, kis virágot!
Csak, mert más volt mint ők, különleges lélek!
Mert, ami szokatlan, attól egyként félnek?!
S mikor azok később elhagyták a rétet,
a halott rózsához még közelebb lépett,
a megölt virágot lassan felemelte,
gyengéden, kímélve a szájába vette,
s elügetett véle, saját odújához,
szerény, titkot rejtő, árva hajlékához.
Egy kis gödröt kapart, majd belefektette,
egy szép imádságot mondott el felette.
– Isten veled rózsa, nem érdemeltek meg,
hiába virultál, nemigen szerettek…
Miközben temette, sírt érte a lelke,
mintha önmagából egy részt eltemetne.
Másnap szomorúan, egy új napra ébredt,
hajlékát elhagyta, s aztán nagyot nézett.
Nem hitt a szemének, lám csak csoda várta,
mitől álmos szemét még nagyobbra tárta.
Mert a fehér rózsa, ott pompázott szépen,
ahová temette, háza közelében,
Oly csodálatos volt, milyet még nem látott,
rajta harmatcseppek formáltak gyémántot,
szirmain csillogtak a reggeli fényben,
ámulatot keltve a farkas szívében.
A farkas csak állt ott, némán, meghatottan,
egy isteni csoda vált valóra ottan.
Most történt először vele életében,
hogy sírt, s örömkönnyek gyűltek a szemében.
Lám, az együttérzés, mily csodára képes.
Örömökre lelni, mindig lehetséges.
Ha nem csordaösztön, s nem érdek szabályoz,
ha nem igazodsz a többség „igazához”.
Mikor engeded, hogy a szíved vezessen,
hagyod, hogy önzetlen másokat szeressen,
akkor csoda érhet, mikor nem is várod,
így teremt a vágyad csodás, szebb világot!
Aranyosi Ervin © 2015-05-28.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva
Legutóbbi hozzászólások