Aranyosi Ervin: Hiábavalóság a valóság?

Aranyosi Ervin: Hiábavalóság a valóság?

Talán tudatlannak kellene már lennem,
a hiábavalóság lázadozik bennem!
Alvó lelkek járnak szerte a világban,
tehetetlenségben, ócska hazugságban.
Múltunk összezúzták, jövőképünk nincsen,
keresnénk az utat, de nincs ki segítsen.
Álmokat kergetve mind-mind eltévedtünk,
sötétség visszhangja köszön vissza bennünk.
Nem tudjuk kik vagyunk, azt se, honnan jöttünk,
idegen hatalmak döntenek fölöttünk.
Reményünk elveszett, látva, hogy legyőztek,
magunkra húzhatjuk árva szemfedőnket.

Ha minden hazugság, akkor a lét csapda,
nem bízhatsz senkiben, csupán önmagadban?
Vagy tán magadban sem, ezért nem teremthetsz,
s nem találhatsz utat az isteni rendhez?
Kihalt a szeretet, ami van az látszat,
hagyták belekóstolj, aztán megaláztak.
Itt-ott ki tud nőni pár virág a földből,
apró remény szikrák a ködös jövőből.
Aztán elhervadnak, nincs kedved locsolni,
nincs mondanivalód, nincs is kihez szólni,
csak tengődsz a világ kietlen tengerén,
ócska ladikodba nem juthat be a fény.

Hiába a tudás, ha nem is használod,
ha megszületsz, tanulsz, s várod a halálod.
Ha tudatlanságot adsz az utókornak,
ahol a naptárban nincs tegnap, se holnap!
S lám, a mai napot is üresen hagyod,
csak saját szívedben tőrödet forgatod.
Elméd a tudással őrületbe kerget,
s nem érted, ha nincs bűn, mért kell vezekelned?
Tényleg, ilyen sorsot írtunk mi magunknak,
minden jótettünkért folyton belénk rúgnak?
Terelnek, mint birkát a vágóhíd felé,
s akad, aki ebben még örömét lelé?

Talán tudatlannak kéne tényleg lennem?
Vagy a tudásommal poklomat teremtem?
El kellene bújnom ebből a világból,
ha már elegem van a sok hazugságból?
Ti hogy vagytok vele, akik csendben tűrtök,
még most sem halljátok, fületeken ültök?
Jön a végítélet, tűnjetek el szépen,
olvadjatok porrá a pokol tüzében!
Hiszen itt a pokol, ebben az életben,
s várjuk, hogy a fátyol szemünkről lelebben,
s visszakapunk végre reményt, igazságot,
s élhetővé tesszük újra a világot!

Eljött, itt az idő, nincs már mire várni,
ne hagyjuk magunkat folyton megalázni!
Lépjél ki a sorból és tegyél magadért,
hiszen körülötted annyi sok magyar él,
ki MAG-nak született, s a kikelést várja,
napi harcaiban kanosszáját járja.
A keresztjét hordja, s nincsen ébredése,
s nem tudja félelme vajon tévedése?
Látod, hogy a világ így már tarthatatlan?
Rossz felé változik, s lassan lakhatatlan!
A lelkek nagy része meg van már vezetve,
félelemben szorong, mert nincsen szeretve.

Az ember, csordában, bús barommá válik,
húzza ezt az igát, akár mindhalálig.
Értelmetlen erők döntenek felette,
a saját értelmét, félelme megette.
De tán van még remény, pislákol a lángja,
hogy az ember célját újra megtalálja.
Nem kell az erőszak, lélekkel teremtsünk,
az élet dallama visszhangozzon bennünk!
Piciben kezdjük el, mint elvetett magok:
– Szélnek ellenállok, kihajtok, maradok!
Keresek oly társat, aki szabad lenne,
közös lét reményét megláthatom benne!

Apró közösségek, hadd jöjjenek létre,
és nem kell vezető, ne álljon az élre!
Alulról és együtt tudunk nagyra nőni,
együtt és egymásért, a jövővel törődni!
Mindent megtermelni, egymással megosztva,
nem a hasznot lesni, s nem pályázni posztra!
Fel kell élesztenünk a szeretet-lángot,
csak így menthetjük meg ezt a szép világot!
Mert a tudományból nem virágzik élet,
az önző gazdagság zsoldos-nyakörvvé lett!
A pénz lett a póráz, fizetett eb nyakán,
egy technokrata kor, elfajult hajnalán…

A valóságunkat nem kéne temetnünk,
csupán visszalépnünk, a jóba visszamennünk!
Lerázni magunkról a félelem láncát,
hatalom ördöge, ne járhassa táncát!
Ne pusztítson tovább, legyen saját helyünk,
ahol hazugságtól nem zúg majd a fejünk!
Ahol közösségben, egymást felemelve,
újra visszatérhet az élet értelme.
Ahol van jövőkép, ahol élet terem,
ahol nincsen kolonc, az élő emberen.
Csak teszi a dolgát, együtt, összefogva,
s nem csak sorsát szidja sírva, haldokolva!

Ne legyen az élet hiábavalóság,
hol a hazugságot az emberbe oltják,
hol kreált betegség rémít egy világot,
ahol mint a magot, szórnak hazugságot!
Távoli hatalom ne uraljon többet,
ne érezzük tovább éltünket börtönnek!
Kövessük a példát, mit régmúltunk adott,
s legyünk újra eggyé, nemzetté, Magyarok!
Ha mind visszatérünk a régi mederbe,
élhetjük a létet, egymást ünnepelve!

Aranyosi Ervin © 2022.03.24.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva