Aranyosi Ervin: Még az én időm szalad
Aranyosi Ervin: Még az én időm szalad
Mikor elvesztettem szerettemet,
fájdalom járta át a lelkemet.
Ilyenkor kérlek, ne adj tanácsot,
csak felkavar a nyugtatgatásod!
Hisz olyan nagy a veszteség,
s nem vigasztal meg se Föld, se Ég,
de jó, ha itt, mellettem állsz,
és támaszt adsz, és csendre váltsz!
Elég, ha csak fogod kezem,
miközben én emlékezem,
és sajnálgatom önmagam,
hisz lelkembe ma űr zuhan!
Hiánya kínzó fájdalom,
s tudom, neki már jó nagyon,
hiszen a fénybe érkezett,
s többé nem fáj, már nem beteg,
csak megéli azt a csodát,
mit mi is éltünk odaát!
De itt, hatalmas űrt hagyott,
nélküle fájó szív vagyok.
Bármerre nézek nem lelem,
csak álmaimban van jelen.
És nem vigasztal temető,
mert ott biztos nem lehet ő!
Ezért legjobb, ha éltetem,
annyi szép emlék van velem.
Mindazt, mit szépet, jót adott,
ezektől is jobban vagyok!
Életéről beszélj velem,
ha a szépre emlékezem,
olyan, mintha itt lenne még,
kedveskednénk és nevetnénk,
s érezném, mily jó volt vele,
hogy rakta lelkemet tele.
Ne vedd át a fájdalmamat,
attól én nem leszek szabad!
Nekem kell vele küzdenem,
legyűrnöm és megértenem!
Maradj háttérben, így segíts,
ne javíts és ne bátoríts,
csak fogd kezem, érezzem én,
nem te írod a gyászzeném,
csak hagyod bennem szólni azt,
mert énnekem, az nyújt vigaszt.
A sötéttel megküzdök én,
s meglásd, majd pislákol a fény,
majd vesztett kedvem visszatér,
a támaszod így többet ér!
Magam sajnálom, jaj, nagyon,
s az ő hiányát fájlalom.
Tudom, neki, már jobb lehet,
más síkon jár, örül, szeret,
a fényben él szebb életet,
és érti már a lényeget.
Miért jött, mit adott, s kapott?
S ő tudja jól, hogy nem halott!
Hogy mi, hogyan lett volna jobb,
hol hibázott, ha elbukott?
Hogy miért jött, mit tervezett,
volt-e kit jobbá szeretett?
De mi nem értünk semmit még,
tanulnunk kell, hogy lenne szép!
A gyász után felkel Napom,
s a tegnapomnak átadom
az uraló, fájó magányt,
amely fájón szívembe vájt!
Lesz holnap, újra kél a Nap,
s szekerem új úton halad,
s keresnem kell, hogy mit tegyek,
hogy újra teljessé legyek!
Most átélem a bánatot,
ahogy hiánya rám hatott,
és el kell engednem talán,
az életvég tükörfalán.
Tudom, sosem felejtem el,
tanulom, ahogy élni kell
őnélküle, és máshogyan,
szeretve, s újra boldogan!
Szívemben ő majd mindig él,
utamon is végig kísér,
s hiszem, hogy majd találkozunk,
addig egymással álmodunk!
Fel kell dolgoznom, úgy hiszem,
hogy megnyugodhasson szívem!
Ne fájjon, ha rá gondolok,
jusson eszembe száz dolog,
mikor együtt örültünk még,
s tudtuk az élet csodaszép!
Fontos lehet, hát hallgass meg,
hadd öntsem ki, fájó szívem,
hadd könnyebbüljek végre meg,
az elmúlást így értve meg!
Mosoly ragyogjon arcomon,
ha látom, milyen volt egykoron!
Emléke bennem megmarad,
amíg az én időm szalad.
Legutóbbi hozzászólások