Category: Gyerekvers, verses mese
Tags: banya, élő, forgószél, halál, menny, nap, pokol, szegényember, szél, tündér, varjú, vasorrú
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 8. rész
Megígértem tündéremnek,
újra jövök, itt leszek,
és a mese folyamában
újra megmerítkezek.
Kíváncsian visszatértem,
így vártam a folytatást,
folytatódjon hát a mese,
és tegyen rám jó hatást!
A tündérem belekezdett,
– nem futkosott köröket –
meséjével, tudta jól,
hogy hogy okozzon örömet.
Ott tartottunk, hogy emberünk,
erdőt járt be hasztalan,
de nem jött rá, a vasorrú
háza vajon merre van?
A harmadik ösvényen is
útnak indult – bizony ám –
hátha ez az út vezet át
a banyának birtokán.
Útja során epret, szedret
és szamócát eszeget,
élvezte a vadon termő
finom gyümölcs szemeket.
Ám az erdő megváltozott,
sűrűsödött a bozót,
keskenyedő út fogadta
az épp erre utazót.
Furcsa köd terült a tájra,
s bele furcsa szag vegyült,
a halálnak csúf árnyéka,
a vándorra rávetült.
Félelmetes ösvény végén,
aztán kitágult a tér.
Most mutasd meg szegényember
bátorságod mennyit ér!
Görcsös fákkal körül véve,
szörnyű lakhelyet talált.
Elhalt lények csontvázai
alkották az oldalát.
Kéményéből kénköves füst,
szállt a sötét ég felé,
aki ide tévedt, többé
bátorságát nem lelé.
Hirtelen forgószél támadt,
égből tölcsér szállt alá,
a csontházat, mint központot
közepébe foglalá.
Aztán varjú károgástól
a levegő megfagyott,
ezer varjú borította
sötétbe fent a Napot.
És a szél csak pörgött körben,
mint az örvény, vészesen,
villám-sebes zuhanásban
nem lassult a széle sem.
Szegényember ereiben
még a vér is megfagyott,
mert ilyet még Földön élő,
eddig sosem láthatott.
Két kézzel a fülét fogta,
és behunyta a szemét,
s mint leszálló sűrű pernye,
füst szóródott szerteszét.
Aztán, mint egy lefolyóban,
hol kihúzták a dugót,
huss, lezúgott a forgószél,
elnémult, már ott se volt.
Sűrű métely ült a tájra,
vészjósló csend született,
mint a villámot követve,
a vihar tart szünetet.
Aki élt, a dörgést várta,
a végsőt, s tán vége lesz,
és az élmény halálos lesz,
mennybe, vagy pokolba tesz.
S lám a csend, most oly keserű,
kihűlt szívbe markoló,
a kétségnél nincs nyomasztóbb,
érzés nincs oly sokkoló.
Hát emberünk füleiről
levette a két kezét,
kinyitotta két szemét is,
hunyorogva nézve szét.
Síri csend volt, tán halálos,
s nem volt levél zizzenet,
csak a saját szíve vágtat,
a torkában idebent.
Halott fákról, sötét nyál folyt,
árnyékot vetett a Nap.
– Jaj, csak innen meneküljön
az élő mihamarabb.
S bár a kíváncsiság nagy úr,
s furdalta az oldalam,
lejárt mára az én időm,
s éreztem, itt vége van.
Tündéremtől elbúcsúztam,
megköszöntem a mesét,
s a hátamon lúdbőrözve,
vittem a leheletét.
A folytatáshoz kattints ide
Aranyosi Ervin © 2016-06-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva
Legutóbbi hozzászólások