Aranyosi Ervin: Kétarcúság

Aranyosi Ervin: Kétarcúság

Kihűlt a lelkem, nem vagyok,
a szellemem már nem ragyog,
nincs fényem, csak fehér botom,
a fájdalmaim rád dobom!
Már rég nem keresem helyem,
nem érdekel, mi van velem,
talán már rég nem is vagyok,
csak monotonon agyalok.

Gondolkodom, hát létezem,
de nem értem, hogy mért teszem,
hisz nem érzem jobban magam,
oktalanságon jár agyam.
Gondolkodom, hát lehetek,
magamon gúnnyal nevetek!
Miről is szól az életem?
Van-e olyanom énnekem?

Agyon nyom néhány gondolat,
a terheim, csak kőfalak.
Nem tudom van-e még világ,
vagy csak a kín az, ami rág?
Úgy teszek, mintha lennék még,
csak üres perc száll, s nem elég…
Agonizálok, s jó nekem,
kiürül kongón a fejem.

Ha hozzám szólsz visszhang felel,
örül, hogy utánzóra lel.
Visszaadom a hangokat,
hidd, belőlem jött gondolat,
de jaj, nem az, nem is lehet,
szívem kihűlt, nem is szeret,
magányosan, árván dobog,
az évek benne, csak romok.

Jöttem, születtem, de minek,
lelkem senki sem érti meg,
ezért hát lassanként kihűlt,
ez az élet nem sikerült!
Írhatnék ilyen verseket,
sírhatnék együtt veletek,
de ez nem én lennék tudom,
csak eltévednék az úton.

Hisz nekem sírnom nem szabad,
nem hangolhatom le agyad,
nekem a jót mutatni kell,
érzéssel szívhez jutni el!
Dolgom, hogy felébresszelek,
verseim csak fényes szelek,
melyek szívedig szállnak el,
mitől az megnyugvásra lel.

Légy boldog! Én ezt akarom,
átlépek fájó szavakon,
kiteszem szívemet eléd,
a reményt ültetem beléd!
Egy szebb jövőben, jobb hitet,
lelkem, a lelked menti meg,
s boldog vagyok, ha sikerül,
ha minden helyére kerül!

Aranyosi Ervin © 2022-06-12.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva