Category: Gyerekvers, verses mese
Tags: bántás, dacos, Erdő, fogadó, gúny, hercegnő, Ló, szolga, tükörmás, világ
Szitár Éva festménye
Aranyosi Ervin: Dacos Hercegnő
Volt egyszer egy hercegnő,
ki dacolt a világgal,
szembeszegült mindenkivel,
szívében a lánggal.
Baj csak az volt, a dac miatt
nem szerette senki.
Ő pedig a viharral is
szembe akart menni!
Így az emberek kerülték,
kitértek előle,
együttérző viselkedést
nem várhattak tőle.
A világon mindent jobban
tudott bárki másnál!
Nem is próbálkozott sosem
mástól tanulásnál.
A király és a királynő
egy darabig tűrték,
megoldásként lányuk ellen
a levet összeszűrték.
Kitalálták, mennie kell,
járjon be világot,
hadd tanuljon alázatot,
és egyéb tudást ott!
Felmálházták hát a lovát,
és útnak engedték,
fájó szívvel messze küldték,
bár nagyon szerették.
Öreg szolgát adtak mellé,
útján elkísérje,
kiszolgálja és ha baj van,
épségét megvédje!
Ez a szolga egy mágus volt,
még ha nem is látszott,
egyszerűen öltözködött,
csak szolgának játszott.
Ráhagyott a hercegnőre
minden, amit mondott,
engedte, hogy hadd csináljon
magából bolondot.
Elindultak és estére
fogadóhoz értek.
Ha ott voltak, éjszakára
azonnal betértek.
A hercegnő szokás szerint
adott ki parancsot:
– Hozzanak a vendéglősök
tíz érett narancsot.
Mert ő éppen megkívánta,
hát azt akart enni,
ám a környéken nem termett,
nem volt hát mit tenni.
A fogadós sajnálkozott.
A hercegnő tombolt,
mérgében a fogadóban
tőrt, zúzott és rombolt.
Azután meg nagy mérgesen
felült a lovára,
s elindult az éjszakába.
Aztán nem sokára
sötét erdő állta útját,
ahová az ember,
besétálni, által menni,
könnyű szívvel nem mer!
A szolgája csak követte,
nem szolgált tanáccsal,
mert nem akart szembeszállni
a dacoló lánnyal.
Léptettek hát át az erdőn,
s közben, mint harangok,
innen-onnan hallatszottak
félelmetes hangok!
– Fordulj vissza! Fordulj vissza!
Különben megbánod!
Ha az úton tovább haladsz
itt leled halálod!
De a hercegnő nem bánta,
dacolt a veszéllyel.
Fényes szemek villogtak rá
körben szerte-széjjel.
A lovak már ágaskodtak,
nyerítettek, sírtak,
a vándorok a hátukon
ülni alig bírtak.
Aztán lángok gyulladtak fel
fák ágain körben,
és a leány megláthatta
magát egy tükörben.
Leugrott a ló hátáról,
– szörnyű dühöt érzett –
Élő tükörképhez futott,
s a szemébe nézett.
A vállánál megragadta,
rúgni, tépni kezdte,
ám ugyanazt kapta vissza,
ez volt hát a veszte.
Minden ütést, minden bántást
önmagán is érzett,
átérezte, hogy tettével
elő mit idézett.
Visszakapta minden szavát,
millió gúny érte,
tükörmása minden dacát,
ugyanúgy rámérte.
Harcoltak kifulladásig,
sikítottak, fájtak,
és a végén összeestek,
ájultakká váltak.
A háttérből nyugodt szívvel
nézte ezt a szolga,
valójában a varázslás
volt a mágus dolga.
Másnap reggel a hercegnő
meggyötörten ébredt,
fájdalmasan izzó szeme
a mágusra tévedt.
– Tudsz-e nekem válaszolni
mi történt az éjjel?
Akaratom szörnyű súlyát
ki törhette széjjel?
– Felség, nem történt itt semmi,
önmagad bántottad,
szörnyű dacod magad ellen
szembefordítottad!
Talán érzed, hogy mit okoz
másokban a bántás,
s talán láttad, hogy mennyire
megbántónak lát más!
El kellene gondolkodnod,
mikor dac vezérel,
milyen érzés, amikor mást
ez az érzés ér el!
Jó lenne tán megtanulni,
hogyan is bánj mással,
átérezni, hogy a tetted
hogy van rá hatással!
A hercegnő megváltozott,
kedveskedni kezdett,
mosolyával felvidított,
s ez volt csak a kezdet!
Igyekezett jóvá tenni
korábbi hibáit,
remélve, hogy szerethető
hercegnővé válik…
Aranyosi Ervin © 2017-12-04.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva
Legutóbbi hozzászólások