Mindennapok, élet, gyász, remény, hit

ápr
16

Aranyosi Ervin: Tudhatunk valamit

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, boldog, győz, hiszel, jövő, láng, magyarok, remény, szebb, tud, Tudhatunk valamit, tűz, vers, vihar, világ 5 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Tudhatunk valamit

Talán tudhatok valamit?
Szívemben érző láng lakik,
s ha lángra gyújtom tüzemet,
tán feléd száll az üzenet!

Tán feléd száll, tán megtalál,
talán tiéd is arra vár,
hogy lángra gyúljon, s meglehet,
gazdagabb lesz a lét veled!

Mert te is tudhatsz valamit.
Tán jobb világot alapít,
aki szeretve, szívvel él,
akit útján remény kísér!

Remény, hogy együtt szebb lehet,
hogy írhatunk szebb életet,
hogy nem győzhet le vad vihar,
olyat, ki tudja mit akar!

Hát én tudom, és úgy hiszem,
ettől majd többre is viszem,
mert szebb világot akarok,
hol boldogok a magyarok!

Te is hiszel? Hát nyújts kezet,
a jövő, lám, elérkezett,
csak mondjuk el, amit tudunk,
legyen közös és egy utunk!

Talán tudhatunk valamit,
egykor szép világ vala itt!
Rajtunk múlik, hogy lesz-e szebb,
ha rám mért dolgom megteszem!

Aranyosi Ervin © 2023-04-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

ápr
14

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Visszatekintés

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: angyalság, Aranyosi Ervin, barátok, Budapest, Erdő, nagyváros, rét, szabad, születtem, természet, vers, Visszatekintés 1 Comment

Aranyosi Ervin: Visszatekintés

Angyalok földjén születtem,
nagyvárosban, Budapesten.
A sok ember közt elvesztem,
amíg fel nem cseperedtem.
Addig rejtett angyal voltam,
lestem világomat szótlan,
szinte senki nem vett észre,
nem neveltek elég készre!

Csendben voltam, befordultam,
világomtól elvonultam,
csalogatott pusztatenger,
messzi falu, a szép Csenger.
Nagyszüleim falujában,
megfürödhettem a nyárban.
Gólya, fecske szállt fölöttem,
angyali világba jöttem!

Enyém volt a rét, az erdő,
ahol szabad lelkem felnő.
Napfényben és „tekenőben”,
tisztultam, ha megfürödtem.
Madárdal volt az én zeném,
hej, de nagyom élveztem én!
Barátokkal csavarogtam,
jelen voltam víg napokban!

Ám, kihalt a nemes porta,
szép nyaraim elsodorta
az életnek forgó szele,
a nagyváros üzenete.
Nagyvárosba visszatértem,
s betondzsungel közepében,
éltem tovább a világom,
feladva szép szabadságom.

Később el is menekültem,
a zajtól messze kerültem,
az várt kicsit, s jött utánam,
bár nem hívtam, bár nem vártam.
Lám most megint menekülnék,
kis faluba elkerülnék,
visszanyerném szabadságom,
s megélhetném angyalságom!

Mai világ pénzre épül,
kit hívhatnék segítségül,
hogy a vidék befogadjon,
verseimnek szárnyat adjon?
Ez a zajos város nem kell,
itt csak rohan minden ember,
nem is figyelnek egymásra,
nincs szükségük angyal-társra!

Régen jó volt. Holnap jobb lesz?
Vagy az ember csak pontot tesz?
Majd az életét lezárja,
aztán nem marad hazája?
Zajos város agyon nyomja,
gyűlik szemete és lomja.
Vele sorvad a természet,
s mindent legyőz az enyészet?

Aranyosi Ervin © 2023-04-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

ápr
6

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Ha…

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, gondolat, ha, hát, hazugság, lelked, média, mer, méreg-szer, mókuskerék, mondanivaló, öröklét, pénz, teremt, természet, vers 4 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Ha…

Ha kikapcsolnád a harsány médiát,
ha meghallanád a természet szavát,
vagy legalább a többi emberét,
ki felébredve, egy világot félt!

Ha szívedben élne a szeretet,
ha nem szednél be méreg-szereket,
ha átlátnál a hazugság falán,
a világ is megszépülne, talán!

Ha nem lenne célod csak a siker,
csak ember lennél, aki élni mer,
és felemelnéd azt, ki elesett,
ha szívedben még élne szeretet!

Ha mernél lelkeddel teremteni,
a csended mélyén elmerengeni,
ha feladnád a mókuskereket,
ha jónak látnád az embereket!

Ha élnéd léted, a sajátodat,
ha teremtő lenne a gondolat,
s nem nagyravágyón a pénzt hajtanád,
hiszem, hogy az jóval hatna rád!

Ha nem bántanál, hiszen nincs miért!
Amit kiküldesz, hozzád visszatér!
Ha rájönnél, hogy a jót adni jobb,
ha vigasztalna mondanivalód!

Ha megtalálnád végre utadat,
ami nem csak halál felé halad,
hanem az öröklétbe elvezet,
amint világod éled, élvezed!

Aranyosi Ervin © 2023-04-06.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

márc
26

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Az óraátállítás dilemmája

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, Az óraátállítás dilemmája, hatalmas, idő, időrablók, Isten, káosz, nap, őseink, természet, vers Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Az óraátállítás dilemmája

Átállítjuk az órákat,
így korábban kelhetünk,
korán elhagyjuk az ágyat,
jól kiszúrtak hát velünk!
Ellopnak egy órát tőlünk,
és értelme sose volt,
csak közömbös arcot öltünk,
s nem bántjuk, ki kirabolt.

Mától nem délben lesz ebéd,
egy órával korábban.
így hát rosszkor teszik eléd,
az új ember korában.
Nem is délben harangoznak,
ma a csorda sem delel,
időrablók elátkoznak,
a ritmusunk veszik el.

A nyári időszámítás
életciklust felborít,
biológiai óránk,
hozzá tán sosem szokik.
A népek majd megszavazzák
nyári, vagy a téli kell,
s ha a nyári fog majd győzni,
egy világot térít el!

Szerencsére a természet,
még józanul működik.
Csak neked lesz benne részed,
min a sátán ügyködik!
Az óraátállításból
hiányzik az értelem.
Amit Istent megteremtett,
öncélúan „szétverem”?

A napot, a Naphoz kéne
újra igazítani,
ahogyan több ezer éve,
s létünkön nem rontani.
Őseink, az égre nézve,
tudták mennyi az idő,
fontos volt a tudományuk,
most a káosz egyre nő!

Illene már helyrehozni,
rendbe tenni életünk,
hatalmasok kedve szerint
megtörve, nem élhetünk!
Ősszel állítsuk hát vissza,
úgy kéne maradnia,
az időnek, az életnek,
helyesen haladnia!

Aranyosi Ervin © 2023-03-26.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

márc
23

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Isten gyermekei vagyunk!

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, árnyék, béke, élni, felhő, gépmadár, Isten gyermekei vagyunk!, szeretet, vers 4 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Isten gyermekei vagyunk!

Itt vagyunk, még élhetünk,
szebb életet remélhetünk,
de felhő száll az égre már,
árnyékot vet egy gépmadár,
de minket még a béke vár!

Te gépmadár, hess innen el,
nekünk itt lenn a béke kell,
ha felhő száll az égre fel,
az minket árnyékkal lep el,
ne hulljon ránk a gyászlepel!

Mi itt lenn békét akarunk,
a szeretetre szavazunk,
munkára való a karunk,
élünk és mást élni hagyunk,
Isten gyermekei vagyunk!

Aranyosi Ervin © 2023-03-23.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

márc
22

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Apósom emlékére

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Apósom emlékére, Aranyosi Ervin, felnőtt, halál, ház, kert, kislányod, lelked, menny, örül, őrzi, támogat, tanít, vagyon, vers 2 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Apósom emlékére

Legnagyobb kincsed adtad énnekem!
Kislányodat. Legyen jobbik felem!
Elvettem én. Mégis tiéd maradt,
s csodálhattad, mint szálló madarat.
Menedéket is adtál nekem,
házadba fogadtál kedvesen,
és rám ruháztad barátságodat,
új apám lettél, ki mindig támogat!

Elfogadtál úgy, ahogy vagyok,
és mikor láttad, hogy nem sokat tudok,
tanítottál, hogy mit hogyan tegyek,
s én igyekeztem, mint felnőtt gyerek.
Kaptál tőlünk fiú unokát,
és úgy érezted, jó e kis család!
Ettől lettél boldog nagyapa,
kire felnézhet a kis unoka!

Sosem voltál utálatos após,
ki öncélúan, csak úgy, harapós!
És meséltél sok szép történetet,
szívünk derült, mert jó volt veletek.
A betegség is végül megtalált,
és elhozta a sosem várt halált.
Csendben mentél el, s én nem is voltam itt,
tudom, a lelked már odaát lakik.

Onnan nézel ránk, a felhők mögül,
s ha jól vagyunk, a lelked is örül.
Ha segítség kell, onnan támogatsz,
amit csak tudsz, a mennyből is megadsz.
A kert, a ház, őrzi kezed nyomát,
és reánk hagytad lelked vagyonát,
s hiszem, lelked még most is támogat,
s mert hiányzol, gondolunk rád sokat!

Aranyosi Ervin © 2023-03-22.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

márc
14

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Ne szólj!

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, béke, beszél, boldog, csend, felesleges, gond, gondolat, igaz, kisimít, ne hazudj, Ne szólj, szemetet, szeretet, vers 4 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Ne szólj!

Ne szólj,
ha nincs mit mondanod,
ha bántani tud csak a mondatod,
ha nem tudod, hogy igazad van-e,
akkor inkább ne is szólj bele!

Ne nyisd a szád,
csak azért, hogy beszélj,
ha te sem tudod, jobban hogyan élj,
akkor ne mondd meg, hogy hogyan legyen!
Úgy szólj máshoz, hogy boldoggá tegyen!

Ne hazudj,
azért, hogy bármit elérj!
Az igazság jó, kimondani ne félj!
Ha igazat szólsz, tisztán várhatod,
hogy jobbá váljon tőle holnapod!

Hát ne hordj
össze szóból szemetet!
Ne szennyezze szó az életedet!
Olykor jobb, ha csended hallgatod,
nem bántasz mást, csak lélekben vagy ott!

És tudd,
ha épp nincs mondanivalód,
tarts csak magadban, csendben meg a szót!
Merülj csak el a csended közepén,
majd gondolatban veled leszek én!

Ne szólj,
sokszor jobb, ha a csend beszél!
Kell rá idő, hogy magaddal legyél!
Hogy felragyoghasson a gondolat,
mely kisimíthatja gyűrött gondodat!

Ne nyisd
a szád hát feleslegesen!
A mondatod összeszedett legyen!
Értelmet adj, szavakkal nyiss utat,
amely teremt és jövőbe mutat!

Ne hazudj,
hiszen sokkal szebben él,
ki tiszta szívvel, őszintén beszél,
akit sosem bánt lelkiismeret,
ki egy világot jobbá szeretett!

Igazat szólj,
így teremts holnapot,
adj jó irányt, igaz gondolatot,
s ha világod végre békére lel,
a lelked is megnyugvást érdemel!

Aranyosi Ervin © 2023-03-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

márc
8

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Tíz éve már Cipő nélkül

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: 67-es út, Aranyosi Ervin, bálna, Bódi Laci, csend beszél, Ég és Föld, hoppá, kirúgta, lassú vonat, rózsák vére, szeretni, Tíz éve már Cipő nélkül, vers 7 hozzászólás

Bódi Laci – Cipő 1965-2013

Aranyosi Ervin: Tíz éve már Cipő nélkül

Kirúgta maga alól a földet,
más világba költözött,
a hatvanhetes utat járja,
kísért „Ég és föld között”!

Nem üzen már kismadárral,
nem várja már kedvese,
embereknek álmot adni,
nincs új dala, s kedve se!

Nem hatja meg rózsák vére,
a bálnája sem repül,
sokan voltak körülötte,
így maradt hát egyedül.

Szeretni szeretett volna,
valakit, valamiért,
ezt a földet választotta,
s egy szebb holnapot ígért!

Igaz, milliók szerették
szívhez szóló dalait,
akik vele énekelték,
kiket útján hazavitt.

Ma is él a dallamokban,
igaz, csak „a csend beszél”,
ha hallgatod Cipő dalát,
ha emléke benned él.

Zenéjében pionyír volt,
útkereső partizán,
az élete mégis elfolyt,
akár a víz a Tiszán.

Nagyon gyakran fájt a szíve,
mégis belőle adott,
sokan ma is egyre várják
a szép „Lassú vonatot”.

Varázsló és Indián volt,
„Tizenhat tonnát” rakott.
Erdő közepében járva,
lett a lelke elhagyott.

„Mezítlábas” lett az ország,
mert hiányzik a Cipő.
Hoppá, hoppá, hoppá, hoppá,
ez az álom neki bő!

Tíz éve megállt a szíve,
addig értünk dobogott,
nekünk adta érző lelkét,
aztán mindent itt hagyott!

Aranyosi Ervin © 2023-03-09.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

márc
4

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Ember akartam lenni

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, börtön, Ember akartam lenni, föld, gazdagodás, Isten, Lélek, nap, senki, szíbadság, tisztaság, város, vers, világ 12 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Ember akartam lenni

Ember akartam lenni
boldog lélekké válni,
de nem mutatta meg senki,
hogyan kell azt csinálni!
Kerestem én csak a módját,
mit is kellene tennem,
mert, ha a szívem is jót lát,
az örömre talál bennem.

Az öröm bennem a tégla,
abból lesz csoda házam,
mosolyból készítem még ma,
téglámnak lesz az a máza.
Nézem a kinti világot,
bennem is éled a lélek,
nézem a karcsú virágot,
a látványtól álmot remélek.

Egyik sem vágyik sikerre,
fényűző gazdagodásra,
szépségét hinti a Földre,
az éltető, kinti világra!
Tükrözi Napnak a fényét,
színekbe önti a hálát,
éli csak egyre a létét,
őrzi a szép tisztaságát.

Itt csak az ember a gyarló,
Istenre keni a sorsát
járja körét, mint a vakló,
felcsipegetve a morzsát.
Börtönt épít magának,
várossá válnak a falvak,
égbe repülnek a vágyak,
s közben gödröt kaparnak.

Ember szeretnék lenni,
megélni a szabadságom,
egyszerű dolgomat tenni,
csodálni mesés világom.
Meglelni áhított békém,
élni a szív-szeretetben,
büszkén mutatni a végén,
hogy senki sem élhetett szebben!

Aranyosi Ervin © 2023-03-04.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

febr
8

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Miért kell a verseny?

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, ébred, élet, hazugság, igazság, kártyavár, lelked, Miért kell a verseny?, siker, szeretet, színház, szobor, vers 7 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Miért kell a verseny?

Mért kell folyton versenyezni?
Mért nem elég játszani?
Mért akarunk állandóan
másnál jobbnak látszani?
Miért fontos az embernek
az eredmény, a siker?
Tényleg ettől szebb az élet,
ez adja meg, ami kell?

Ez adná a boldogságot,
vidám létet, örömöt?
Csiklandozz meg, ha nem látnád,
hogy ezen én röhögök!
Ledőlnek a kártyavárak,
mikor feltámad a szél,
nem biztos, hogy az az okos,
aki folyton csak beszél!

Pláne nem, ha mástól ered
minden egyes gondolat,
ha csupán csak félelmet kelt,
és nem old meg gondokat!
Kirakat csak ez az ország,
építjük a díszletet,
miénk csak a munka, s kórság,
másoké a tisztelet.

Óvodákban, iskolákban
versenyre tanítanak,
építünk egy csúf világot,
melynek fala ingatag.
Versenyzünk, hogy ki a legjobb,
s hagyjuk veszni életünk?
Csak néhányan látnak tisztán,
s remélik, felébredünk!

Verseny, siker, némi színház,
ez adná az életet?
Azt hiszem, hogy a lovacska,
már elrohant rég veled.
Nem látsz még a holnapodba,
múltad rég nem létezik,
s jelenedben a te lelked
a sikerre éhezik?

Ha majd nem jön el a holnap,
mi marad majd itt neked?
A siker, mit építettél,
abból lesz az életed?
Jól markold meg, mert kifolyik,
mint a víz a kezedből,
az is jó nagyot fog szólni,
mikor szép szobrod ledől!

Szeretettel emelnélek,
felnyitnám a szemedet,
össze kéne szedni végre
a sok szétszórt szemetet!
Poharunkba tiszta vizet
kellene már önteni!
Hazugságok ócska szobrát
le kellene dönteni!

Sem a verseny, sem a siker
célhoz minket nem vezet!
Csak szeretve, összefogva
alkothatunk nemzetet!
Az igazság mellettünk van,
s megsegít majd Istenünk,
ha megnyitjuk a szívünket,
s új holnapra ébredünk.

Aranyosi Ervin © 2023-02-08.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

Aranyosi Ervin: Tudhatunk valamit

Talán tudhatok valamit? Szívemben érző láng lakik, s ha lángra gyújtom tüzemet, tán feléd száll az üzenet!

Tán feléd száll, tán megtalál, talán tiéd is arra vár, hogy lángra gyúljon, s meglehet, gazdagabb lesz a lét veled!

Mert te is tudhatsz valamit. Tán jobb világot alapít, aki szeretve, szívvel él, akit útján remény kísér!

Remény, hogy együtt szebb lehet, hogy írhatunk szebb életet, hogy nem győzhet le vad vihar, olyat, ki tudja mit akar!

Hát én tudom, és úgy hiszem, ettől majd többre is viszem, mert szebb világot akarok, hol boldogok a magyarok!

Te is hiszel? Hát nyújts kezet, a jövő, lám, elérkezett, csak mondjuk el, amit tudunk, legyen közös és egy utunk!

Talán tudhatunk valamit, egykor szép világ vala itt! Rajtunk múlik, hogy lesz-e szebb, ha rám mért dolgom megteszem!

Aranyosi Ervin: Visszatekintés

Angyalok földjén születtem, nagyvárosban, Budapesten. A sok ember közt elvesztem, amíg fel nem cseperedtem. Addig rejtett angyal voltam, lestem világomat szótlan, szinte senki nem vett észre, nem neveltek elég készre!

Csendben voltam, befordultam, világomtól elvonultam, csalogatott pusztatenger, messzi falu, a szép Csenger. Nagyszüleim falujában, megfürödhettem a nyárban. Gólya, fecske szállt fölöttem, angyali világba jöttem!

Enyém volt a rét, az erdő, ahol szabad lelkem felnő. Napfényben és „tekenőben”, tisztultam, ha megfürödtem. Madárdal volt az én zeném, hej, de nagyom élveztem én! Barátokkal csavarogtam, jelen voltam víg napokban!

Ám, kihalt a nemes porta, szép nyaraim elsodorta az életnek forgó szele, a nagyváros üzenete. Nagyvárosba visszatértem, s betondzsungel közepében, éltem tovább a világom, feladva szép szabadságom.

Később el is menekültem, a zajtól messze kerültem, az várt kicsit, s jött utánam, bár nem hívtam, bár nem vártam. Lám most megint menekülnék, kis faluba elkerülnék, visszanyerném szabadságom, s megélhetném angyalságom!

Mai világ pénzre épül, kit hívhatnék segítségül, hogy a vidék befogadjon, verseimnek szárnyat adjon? Ez a zajos város nem kell, itt csak rohan minden ember, nem is figyelnek egymásra, nincs szükségük angyal-társra!

Régen jó volt. Holnap jobb lesz? Vagy az ember csak pontot tesz? Majd az életét lezárja, aztán nem marad hazája? Zajos város agyon nyomja, gyűlik szemete és lomja. Vele sorvad a természet, s mindent legyőz az enyészet?

Aranyosi Ervin: Ha…

Ha kikapcsolnád a harsány médiát, ha meghallanád a természet szavát, vagy legalább a többi emberét, ki felébredve, egy világot félt!

Ha szívedben élne a szeretet, ha nem szednél be méreg-szereket, ha átlátnál a hazugság falán, a világ is megszépülne, talán!

Ha nem lenne célod csak a siker, csak ember lennél, aki élni mer, és felemelnéd azt, ki elesett, ha szívedben még élne szeretet!

Ha mernél lelkeddel teremteni, a csended mélyén elmerengeni, ha feladnád a mókuskereket, ha jónak látnád az embereket!

Ha élnéd léted, a sajátodat, ha teremtő lenne a gondolat, s nem nagyravágyón a pénzt hajtanád, hiszem, hogy az jóval hatna rád!

Ha nem bántanál, hiszen nincs miért! Amit kiküldesz, hozzád visszatér! Ha rájönnél, hogy a jót adni jobb, ha vigasztalna mondanivalód!

Ha megtalálnád végre utadat, ami nem csak halál felé halad, hanem az öröklétbe elvezet, amint világod éled, élvezed!

Aranyosi Ervin: Az óraátállítás dilemmája

Átállítjuk az órákat, így korábban kelhetünk, korán elhagyjuk az ágyat, jól kiszúrtak hát velünk! Ellopnak egy órát tőlünk, és értelme sose volt, csak közömbös arcot öltünk, s nem bántjuk, ki kirabolt.

Mától nem délben lesz ebéd, egy órával korábban. így hát rosszkor teszik eléd, az új ember korában. Nem is délben harangoznak, ma a csorda sem delel, időrablók elátkoznak, a ritmusunk veszik el.

A nyári időszámítás életciklust felborít, biológiai óránk, hozzá tán sosem szokik. A népek majd megszavazzák nyári, vagy a téli kell, s ha a nyári fog majd győzni, egy világot térít el!

Szerencsére a természet, még józanul működik. Csak neked lesz benne részed, min a sátán ügyködik! Az óraátállításból hiányzik az értelem. Amit Istent megteremtett, öncélúan „szétverem”?

A napot, a Naphoz kéne újra igazítani, ahogyan több ezer éve, s létünkön nem rontani. Őseink, az égre nézve, tudták mennyi az idő, fontos volt a tudományuk, most a káosz egyre nő!

Illene már helyrehozni, rendbe tenni életünk, hatalmasok kedve szerint megtörve, nem élhetünk! Ősszel állítsuk hát vissza, úgy kéne maradnia, az időnek, az életnek, helyesen haladnia!

Aranyosi Ervin: Isten gyermekei vagyunk!

Itt vagyunk, még élhetünk, szebb életet remélhetünk, de felhő száll az égre már, árnyékot vet egy gépmadár, de minket még a béke vár!

Te gépmadár, hess innen el, nekünk itt lenn a béke kell, ha felhő száll az égre fel, az minket árnyékkal lep el, ne hulljon ránk a gyászlepel!

Mi itt lenn békét akarunk, a szeretetre szavazunk, munkára való a karunk, élünk és mást élni hagyunk, Isten gyermekei vagyunk!

Aranyosi Ervin: Apósom emlékére

Legnagyobb kincsed adtad énnekem! Kislányodat. Legyen jobbik felem! Elvettem én. Mégis tiéd maradt, s csodálhattad, mint szálló madarat. Menedéket is adtál nekem, házadba fogadtál kedvesen, és rám ruháztad barátságodat, új apám lettél, ki mindig támogat!

Elfogadtál úgy, ahogy vagyok, és mikor láttad, hogy nem sokat tudok, tanítottál, hogy mit hogyan tegyek, s én igyekeztem, mint felnőtt gyerek. Kaptál tőlünk fiú unokát, és úgy érezted, jó e kis család! Ettől lettél boldog nagyapa, kire felnézhet a kis unoka!

Sosem voltál utálatos após, ki öncélúan, csak úgy, harapós! És meséltél sok szép történetet, szívünk derült, mert jó volt veletek. A betegség is végül megtalált, és elhozta a sosem várt halált. Csendben mentél el, s én nem is voltam itt, tudom, a lelked már odaát lakik.

Aranyosi Ervin: Ne szólj!

Aranyosi Ervin: Tíz éve már Cipő nélkül

Kirúgta maga alól a földet, más világba költözött, a hatvanhetes utat járja, kísért „Ég és föld között”!

Nem üzen már kismadárral, nem várja már kedvese, embereknek álmot adni, nincs új dala, s kedve se!

Nem hatja meg rózsák vére, a bálnája sem repül, sokan voltak körülötte, így maradt hát egyedül.

Szeretni szeretett volna, valakit, valamiért, ezt a földet választotta, s egy szebb holnapot ígért!

Igaz, milliók szerették szívhez szóló dalait, akik vele énekelték, kiket útján hazavitt.

Ma is él a dallamokban, igaz, csak „a csend beszél”, ha hallgatod Cipő dalát, ha emléke benned él.

Zenéjében pionyír volt, útkereső partizán, az élete mégis elfolyt, akár a víz a Tiszán.

Nagyon gyakran fájt a szíve, mégis belőle adott, sokan ma is egyre várják a szép „Lassú vonatot”.

Varázsló és Indián volt, „Tizenhat tonnát” rakott. Erdő közepében járva, lett a lelke elhagyott.

„Mezítlábas” lett az ország, mert hiányzik a Cipő. Hoppá, hoppá, hoppá, hoppá, ez az álom neki bő!

Tíz éve megállt a szíve, addig értünk dobogott, nekünk adta érző lelkét, aztán mindent itt hagyott!

Aranyosi Ervin: Ember akartam lenni

Ember akartam lenni boldog lélekké válni, de nem mutatta meg senki, hogyan kell azt csinálni! Kerestem én csak a módját, mit is kellene tennem, mert, ha a szívem is jót lát, az örömre talál bennem.

Az öröm bennem a tégla, abból lesz csoda házam, mosolyból készítem még ma, téglámnak lesz az a máza. Nézem a kinti világot, bennem is éled a lélek, nézem a karcsú virágot, a látványtól álmot remélek.

Egyik sem vágyik sikerre, fényűző gazdagodásra, szépségét hinti a Földre, az éltető, kinti világra! Tükrözi Napnak a fényét, színekbe önti a hálát, éli csak egyre a létét, őrzi a szép tisztaságát.

Itt csak az ember a gyarló, Istenre keni a sorsát járja körét, mint a vakló, felcsipegetve a morzsát. Börtönt épít magának, várossá válnak a falvak, égbe repülnek a vágyak, s közben gödröt kaparnak.

Ember szeretnék lenni, megélni a szabadságom, egyszerű dolgomat tenni, csodálni mesés világom. Meglelni áhított békém, élni a szív-szeretetben, büszkén mutatni a végén, hogy senki sem élhetett szebben!

Aranyosi Ervin: Miért kell a verseny?

Mért kell folyton versenyezni? Mért nem elég játszani? Mért akarunk állandóan másnál jobbnak látszani? Miért fontos az embernek az eredmény, a siker? Tényleg ettől szebb az élet, ez adja meg, ami kell?

Ez adná a boldogságot, vidám létet, örömöt? Csiklandozz meg, ha nem látnád, hogy ezen én röhögök! Ledőlnek a kártyavárak, mikor feltámad a szél, nem biztos, hogy az az okos, aki folyton csak beszél!

Pláne nem, ha mástól ered minden egyes gondolat, ha csupán csak félelmet kelt, és nem old meg gondokat! Kirakat csak ez az ország, építjük a díszletet, miénk csak a munka, s kórság, másoké a tisztelet.

Óvodákban, iskolákban versenyre tanítanak, építünk egy csúf világot, melynek fala ingatag. Versenyzünk, hogy ki a legjobb, s hagyjuk veszni életünk? Csak néhányan látnak tisztán, s remélik, felébredünk!

Verseny, siker, némi színház, ez adná az életet? Azt hiszem, hogy a lovacska, már elrohant rég veled. Nem látsz még a holnapodba, múltad rég nem létezik, s jelenedben a te lelked a sikerre éhezik?

Ha majd nem jön el a holnap, mi marad majd itt neked? A siker, mit építettél, abból lesz az életed? Jól markold meg, mert kifolyik, mint a víz a kezedből, az is jó nagyot fog szólni, mikor szép szobrod ledől!

Szeretettel emelnélek, felnyitnám a szemedet, össze kéne szedni végre a sok szétszórt szemetet! Poharunkba tiszta vizet kellene már önteni! Hazugságok ócska szobrát le kellene dönteni!

Sem a verseny, sem a siker célhoz minket nem vezet! Csak szeretve, összefogva alkothatunk nemzetet! Az igazság mellettünk van, s megsegít majd Istenünk, ha megnyitjuk a szívünket, s új holnapra ébredünk.

Vers rendelés

Megtalálsz Facebook-on is!

Kategóriák

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Megosztás

Linkek

Címkék

Talán tudhatok valamit?
Szívemben érző láng lakik,
s ha lángra gyújtom tüzemet,
tán feléd száll az üzenet!

Tán feléd száll, tán megtalál,
talán tiéd is arra vár,
hogy lángra gyúljon, s meglehet,
gazdagabb lesz a lét veled!

Mert te is tudhatsz valamit.
Tán jobb világot alapít,
aki szeretve, szívvel él,
akit útján remény kísér!

Remény, hogy együtt szebb lehet,
hogy írhatunk szebb életet,
hogy nem győzhet le vad vihar,
olyat, ki tudja mit akar!

Hát én tudom, és úgy hiszem,
ettől majd többre is viszem,
mert szebb világot akarok,
hol boldogok a magyarok!

Te is hiszel? Hát nyújts kezet,
a jövő, lám, elérkezett,
csak mondjuk el, amit tudunk,
legyen közös és egy utunk!

Talán tudhatunk valamit,
egykor szép világ vala itt!
Rajtunk múlik, hogy lesz-e szebb,
ha rám mért dolgom megteszem!

Angyalok földjén születtem,
nagyvárosban, Budapesten.
A sok ember közt elvesztem,
amíg fel nem cseperedtem.
Addig rejtett angyal voltam,
lestem világomat szótlan,
szinte senki nem vett észre,
nem neveltek elég készre!

Csendben voltam, befordultam,
világomtól elvonultam,
csalogatott pusztatenger,
messzi falu, a szép Csenger.
Nagyszüleim falujában,
megfürödhettem a nyárban.
Gólya, fecske szállt fölöttem,
angyali világba jöttem!

Enyém volt a rét, az erdő,
ahol szabad lelkem felnő.
Napfényben és „tekenőben”,
tisztultam, ha megfürödtem.
Madárdal volt az én zeném,
hej, de nagyom élveztem én!
Barátokkal csavarogtam,
jelen voltam víg napokban!

Ám, kihalt a nemes porta,
szép nyaraim elsodorta
az életnek forgó szele,
a nagyváros üzenete.
Nagyvárosba visszatértem,
s betondzsungel közepében,
éltem tovább a világom,
feladva szép szabadságom.

Később el is menekültem,
a zajtól messze kerültem,
az várt kicsit, s jött utánam,
bár nem hívtam, bár nem vártam.
Lám most megint menekülnék,
kis faluba elkerülnék,
visszanyerném szabadságom,
s megélhetném angyalságom!

Mai világ pénzre épül,
kit hívhatnék segítségül,
hogy a vidék befogadjon,
verseimnek szárnyat adjon?
Ez a zajos város nem kell,
itt csak rohan minden ember,
nem is figyelnek egymásra,
nincs szükségük angyal-társra!

Régen jó volt. Holnap jobb lesz?
Vagy az ember csak pontot tesz?
Majd az életét lezárja,
aztán nem marad hazája?
Zajos város agyon nyomja,
gyűlik szemete és lomja.
Vele sorvad a természet,
s mindent legyőz az enyészet?

Ha kikapcsolnád a harsány médiát,
ha meghallanád a természet szavát,
vagy legalább a többi emberét,
ki felébredve, egy világot félt!

Ha szívedben élne a szeretet,
ha nem szednél be méreg-szereket,
ha átlátnál a hazugság falán,
a világ is megszépülne, talán!

Ha nem lenne célod csak a siker,
csak ember lennél, aki élni mer,
és felemelnéd azt, ki elesett,
ha szívedben még élne szeretet!

Ha mernél lelkeddel teremteni,
a csended mélyén elmerengeni,
ha feladnád a mókuskereket,
ha jónak látnád az embereket!

Ha élnéd léted, a sajátodat,
ha teremtő lenne a gondolat,
s nem nagyravágyón a pénzt hajtanád,
hiszem, hogy az jóval hatna rád!

Ha nem bántanál, hiszen nincs miért!
Amit kiküldesz, hozzád visszatér!
Ha rájönnél, hogy a jót adni jobb,
ha vigasztalna mondanivalód!

Ha megtalálnád végre utadat,
ami nem csak halál felé halad,
hanem az öröklétbe elvezet,
amint világod éled, élvezed!

Átállítjuk az órákat,
így korábban kelhetünk,
korán elhagyjuk az ágyat,
jól kiszúrtak hát velünk!
Ellopnak egy órát tőlünk,
és értelme sose volt,
csak közömbös arcot öltünk,
s nem bántjuk, ki kirabolt.

Mától nem délben lesz ebéd,
egy órával korábban.
így hát rosszkor teszik eléd,
az új ember korában.
Nem is délben harangoznak,
ma a csorda sem delel,
időrablók elátkoznak,
a ritmusunk veszik el.

A nyári időszámítás
életciklust felborít,
biológiai óránk,
hozzá tán sosem szokik.
A népek majd megszavazzák
nyári, vagy a téli kell,
s ha a nyári fog majd győzni,
egy világot térít el!

Szerencsére a természet,
még józanul működik.
Csak neked lesz benne részed,
min a sátán ügyködik!
Az óraátállításból
hiányzik az értelem.
Amit Istent megteremtett,
öncélúan „szétverem”?

A napot, a Naphoz kéne
újra igazítani,
ahogyan több ezer éve,
s létünkön nem rontani.
Őseink, az égre nézve,
tudták mennyi az idő,
fontos volt a tudományuk,
most a káosz egyre nő!

Illene már helyrehozni,
rendbe tenni életünk,
hatalmasok kedve szerint
megtörve, nem élhetünk!
Ősszel állítsuk hát vissza,
úgy kéne maradnia,
az időnek, az életnek,
helyesen haladnia!

Itt vagyunk, még élhetünk,
szebb életet remélhetünk,
de felhő száll az égre már,
árnyékot vet egy gépmadár,
de minket még a béke vár!

Te gépmadár, hess innen el,
nekünk itt lenn a béke kell,
ha felhő száll az égre fel,
az minket árnyékkal lep el,
ne hulljon ránk a gyászlepel!

Mi itt lenn békét akarunk,
a szeretetre szavazunk,
munkára való a karunk,
élünk és mást élni hagyunk,
Isten gyermekei vagyunk!

Legnagyobb kincsed adtad énnekem!
Kislányodat. Legyen jobbik felem!
Elvettem én. Mégis tiéd maradt,
s csodálhattad, mint szálló madarat.
Menedéket is adtál nekem,
házadba fogadtál kedvesen,
és rám ruháztad barátságodat,
új apám lettél, ki mindig támogat!

Elfogadtál úgy, ahogy vagyok,
és mikor láttad, hogy nem sokat tudok,
tanítottál, hogy mit hogyan tegyek,
s én igyekeztem, mint felnőtt gyerek.
Kaptál tőlünk fiú unokát,
és úgy érezted, jó e kis család!
Ettől lettél boldog nagyapa,
kire felnézhet a kis unoka!

Sosem voltál utálatos após,
ki öncélúan, csak úgy, harapós!
És meséltél sok szép történetet,
szívünk derült, mert jó volt veletek.
A betegség is végül megtalált,
és elhozta a sosem várt halált.
Csendben mentél el, s én nem is voltam itt,
tudom, a lelked már odaát lakik.

Kirúgta maga alól a földet,
más világba költözött,
a hatvanhetes utat járja,
kísért „Ég és föld között”!

Nem üzen már kismadárral,
nem várja már kedvese,
embereknek álmot adni,
nincs új dala, s kedve se!

Nem hatja meg rózsák vére,
a bálnája sem repül,
sokan voltak körülötte,
így maradt hát egyedül.

Szeretni szeretett volna,
valakit, valamiért,
ezt a földet választotta,
s egy szebb holnapot ígért!

Igaz, milliók szerették
szívhez szóló dalait,
akik vele énekelték,
kiket útján hazavitt.

Ma is él a dallamokban,
igaz, csak „a csend beszél”,
ha hallgatod Cipő dalát,
ha emléke benned él.

Zenéjében pionyír volt,
útkereső partizán,
az élete mégis elfolyt,
akár a víz a Tiszán.

Nagyon gyakran fájt a szíve,
mégis belőle adott,
sokan ma is egyre várják
a szép „Lassú vonatot”.

Varázsló és Indián volt,
„Tizenhat tonnát” rakott.
Erdő közepében járva,
lett a lelke elhagyott.

„Mezítlábas” lett az ország,
mert hiányzik a Cipő.
Hoppá, hoppá, hoppá, hoppá,
ez az álom neki bő!

Tíz éve megállt a szíve,
addig értünk dobogott,
nekünk adta érző lelkét,
aztán mindent itt hagyott!

Ember akartam lenni
boldog lélekké válni,
de nem mutatta meg senki,
hogyan kell azt csinálni!
Kerestem én csak a módját,
mit is kellene tennem,
mert, ha a szívem is jót lát,
az örömre talál bennem.

Az öröm bennem a tégla,
abból lesz csoda házam,
mosolyból készítem még ma,
téglámnak lesz az a máza.
Nézem a kinti világot,
bennem is éled a lélek,
nézem a karcsú virágot,
a látványtól álmot remélek.

Egyik sem vágyik sikerre,
fényűző gazdagodásra,
szépségét hinti a Földre,
az éltető, kinti világra!
Tükrözi Napnak a fényét,
színekbe önti a hálát,
éli csak egyre a létét,
őrzi a szép tisztaságát.

Itt csak az ember a gyarló,
Istenre keni a sorsát
járja körét, mint a vakló,
felcsipegetve a morzsát.
Börtönt épít magának,
várossá válnak a falvak,
égbe repülnek a vágyak,
s közben gödröt kaparnak.

Ember szeretnék lenni,
megélni a szabadságom,
egyszerű dolgomat tenni,
csodálni mesés világom.
Meglelni áhított békém,
élni a szív-szeretetben,
büszkén mutatni a végén,
hogy senki sem élhetett szebben!

Mért kell folyton versenyezni?
Mért nem elég játszani?
Mért akarunk állandóan
másnál jobbnak látszani?
Miért fontos az embernek
az eredmény, a siker?
Tényleg ettől szebb az élet,
ez adja meg, ami kell?

Ez adná a boldogságot,
vidám létet, örömöt?
Csiklandozz meg, ha nem látnád,
hogy ezen én röhögök!
Ledőlnek a kártyavárak,
mikor feltámad a szél,
nem biztos, hogy az az okos,
aki folyton csak beszél!

Pláne nem, ha mástól ered
minden egyes gondolat,
ha csupán csak félelmet kelt,
és nem old meg gondokat!
Kirakat csak ez az ország,
építjük a díszletet,
miénk csak a munka, s kórság,
másoké a tisztelet.

Óvodákban, iskolákban
versenyre tanítanak,
építünk egy csúf világot,
melynek fala ingatag.
Versenyzünk, hogy ki a legjobb,
s hagyjuk veszni életünk?
Csak néhányan látnak tisztán,
s remélik, felébredünk!

Verseny, siker, némi színház,
ez adná az életet?
Azt hiszem, hogy a lovacska,
már elrohant rég veled.
Nem látsz még a holnapodba,
múltad rég nem létezik,
s jelenedben a te lelked
a sikerre éhezik?

Ha majd nem jön el a holnap,
mi marad majd itt neked?
A siker, mit építettél,
abból lesz az életed?
Jól markold meg, mert kifolyik,
mint a víz a kezedből,
az is jó nagyot fog szólni,
mikor szép szobrod ledől!

Szeretettel emelnélek,
felnyitnám a szemedet,
össze kéne szedni végre
a sok szétszórt szemetet!
Poharunkba tiszta vizet
kellene már önteni!
Hazugságok ócska szobrát
le kellene dönteni!

Sem a verseny, sem a siker
célhoz minket nem vezet!
Csak szeretve, összefogva
alkothatunk nemzetet!
Az igazság mellettünk van,
s megsegít majd Istenünk,
ha megnyitjuk a szívünket,
s új holnapra ébredünk.