Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: PINGI (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)


Aranyosi Ervin: PINGI (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)

Varázslat: abrakadabra!
Született egy pingponglabda,
azaz legyártották, s kész lett,
egy nagy pingponglabda készlet.
Ennek volt egyik darabja,
ki a Pingi nevet kapta.
Társaival együtt sorba,
berakták egy kis dobozba.
A dobozban sorakoztak.
míg egy teherautót hoztak.

Kis dobozok sokasága,
teherautó platójára
került és így nekivágott,
hogy bejárja a világot.
Sportboltok és áruházak
polcain most ott tanyáznak.
Ott a polcon arra várnak,
hogy akik majd arra járnak,
vigyék őket játszótársnak,
vidám, pattogós barátnak.

Addig itt a polcon ülnek.
Ám a percek nem repülnek.
Lassan sétál minden óra,
mintha lábuk ólom volna.
Pingi ott ült csak naphosszat
nem is gurult, meg se moccant,
unatkozott dobozában,
itt a pingpongok sorában.
Elzsibbadt a hátsófele,
senki nem játszott itt vele.

Néhány társát kiszemelték,
a dobozból kiemelték,
Ő mindig a helyén maradt,
s bámulta az üres falat.
Az eladó olykor-olykor,
néhány elvitt labdát pótolt.
Pingi ekkor meglökődött,
kis időt mozgásban töltött,
jobbra pörgött – balra pörgött,
gömbölyűbb alakot öltött.

Megmozgatta minden tagját,
mint a rendes pingponglabdák.
Így teltek a hosszú hetek,
unatkozott, pihengetett.
Várt a különleges napra,
amikor értelmet kapna
eseménytelen élete,
S valaki majd játszik vele.
Lám e nap is elérkezett,
felé nyújtottak egy kezet,
kiemelték dobozából.
– Örömében pörög, táncol.

Miközben e dolog zajlott,
kedves gyerekhangot hallott.
– Milyen fehér, milyen helyes,
ahogy pattog, – tökéletes…
Mancsi örülni fog neki,
játszik vele, terelgeti.
Bár Pinginek üres feje,
gondolkodni tudott vele.
A szavakból annyit értett,
álma valóssággá érett.

Alig fért el a bőrében,
perdült-fordult örömében.
Szép remények kapták szárnyra.
Hazaértek valahára.
Pingi most már nagyon várta,
a kisfiú kinek szánta?
Ki lesz az Ő új barátja?
Most kiderül, most meglátja.
Várta már, hogy megpillantsa,
kinek adott nevet mancsa.
Vagyis ki hallgat e névre.
Most majd kiderülhet végre!

– Ma-ancs, Mancsi – kiabálja
a kis fiú, s kis barátja,
szélvészként szalad elébe,
s bújik hozzá, az ölébe.
– Miaú, miaú, kicsi gazdám,
igyunk tejcsit, s játszunk aztán.
– nyávogta a macskagyerek,
dorombolt és helyezkedett.
Simogatást várt a háta,
megsimizte kis barátja.
Mindjárt kezdődhet a játék:
– kiscicám vár egy ajándék.

– Nézd csak mit hoztam én neked!
Remélem, hogy megszereted.
Keze között fehér villan,
cica szeme fel is csillan.
Ösztönösen kap utána,
de elugrik az a fránya
pingponglabda, s gurul messze,
aki utoléri, lesz-e?
Ám a cicánk nagyon fürge,
hogy lehagyják, Ő nem tűrte,
Puha manccsal kapott érte,
de elugrott „Hófehérke”.

Mancs most kiereszti körmét,
– ilyet nem látott a környék –
mindig elugrik a labda,
ahelyett, hogy ott maradna.
Kergetőztek egész este.
Kisfiú a cicát leste,
s ameddig a macska játszott,
jókedvűen kacarászott.
Ám a cica megsokallta,
hogy elugrott az a labda.
Oda sétált, megszaglászta,
pofozgatta, felhalászta.

Két karjába szorította,
már a száját is nyitotta.
Fogacskáit belevájja,
megízlelje nyelve, szája.
De nem az egy labda vágya,
hogy megegyék vacsorára.
Rugaszkodik, nagyot ugrik,
s a cicus orrára koppint.
– Kipp-kopp, nesze te rossz cicó,
nem vagyok én ennivaló.
Talán elment cseppnyi eszed,
barátaid mind megeszed?

Mancsi elszégyellte magát.
Ilyet nem tesz egy jó barát.
Nem egy étel a golyócska,
s nélküle nem lesz fogócska.
– Nem akartam én rossz lenni,
nem akarlak már megenni,
és ha most ezt megbocsátod,
lehetnék a jó barátod.
Mancs a bocsánatát kérte,
s barátságát adta érte.
Elintézték így a dolgot,
Pingi szíve repes, boldog.

A kisfiú annyit látott,
macska, s labda jó barátok,
s mivel együtt jó a játék,
örömet hoz az ajándék.
Pingi már nem unatkozott,
egy nap alatt annyit futott,
amit egész életében,
s öröm lakott kis szívében.
Többé sosem unatkozott,
pörgött, gurult, ugrándozott.
Mikor rátalált az álma,
Mancsi lába volt a párna.

A napok játékkal teltek,
fogócskáztak, megpihentek.
Alvás után újra kezdték,
egymást barátként szerették.
Ám egy napon, – mit nem vártak,
– együtt komoly bajt csináltak.
Mert a bűvös nappaliba
nem mehetett be a cica.
Bőrkanapé szép és kényes,
vadonatúj és igényes,
volt a nappali szép éke,
apa, anya büszkesége.

Féltek, hogy a cica körme,
beleakad majd a bőrbe.
Vagyis biztos bele vájná,
– minden cica megpróbálná…
A kisfiú tévét nézett,
ám amikor felkelt, s végzett,
nem kapcsolta ki a tévét.
Nem gondolta át a végét.
Bár még nem ekkor hibázott,
hanem eztán sem vigyázott.
Mikor átment a szobába,
úgy hagyta az ajtót, tárva.

Pingi, Mancsi éppen játszott,
fogócskából ki se látszott.
Felhevülten kergetőzve,
nem is vették észre közbe’,
hogy a nappaliba értek,
s ha itt voltak, körülnéztek.
Ha már alkalom adódott,
s az ajtó is becsapódott,
mert a huzat azt becsapta,
– okot nyitott ablak adta.
Pingi a tévére meredt,
s a szeme elkerekedett.

Elbűvölte, mit látott éppen,
pingpongmeccs ment a tévében.
Közben Mancs sem unatkozott,
lehetőség kínálkozott,
hogy a körmét élesítse,
finom bőrrel fényesítse.
Pingi bámulta a meccset,
döntő meccs volt, s nagyon tetszett,
az Asztalitenisz Klubban,
éppen itt a városukban.
A képernyőn egy testvére,
ugrált nagy-nagy örömére.

Mikor véget ért a játék,
a bajnokot ünnepelték,
majd a győztes nyilatkozott,
a labdáról, amit hozott:
Köszönöm a szurkolóknak,
hogy biztattak, buzdítottak,
én meg a labdámban bíztam,
győztes labdám, íme itt van.
Neki köszönöm, hogy nyertem!
Pattogását kiismertem.
Ruganyos volt, sosem fáradt,
vidámsága felém áradt.

A tapsvihart learatta:
– Éljen a bajnok aranylabda!
Pingi bámul, szeme mered:
– szívesen cserélnék veled!
Megkívánta, amit ott lát,
s unalmasnak látta sorsát.
– Hej ha én is bajnok lennék,
s győzelmemet ünnepelnék.
Milyen csodás élet volna,
minden újság rólam szólna..
Éppen ezen elmélkedett,
mikor a baj megérkezett.

A kisfiúnak anyja, s apja,
-mert lejárt a munkanapja,-
hazatértek, s amit láttak,
a cica, a kis családtag,
a bőrkanapét nyúzta éppen,
s az nem olyan már, mint régen.
Borzasztó volt, amit láttak,
macskakörmök bőrbe vájtak.
– Sicc ki innen, csúnya macska,
nem kapsz tejet, s nincsen labda.
Pingi az Anyuhoz került,
úgy eldobta, csak úgy repült.

Magas kerítésen túlra,
kirepült a köves útra,
s ahogy vitte lendülete,
a város egyik épülete
állta útját, Ő felnézett,
lelkében örömöt érzett.
Mert meglátja, és már tudja,
ez a város pingpong klubja.
A tévében ez is tetszett,
itt játszották azt a meccset.
Megdörzsölte szemecskéjét,
el sem hiszi szerencséjét.

Na de beljebb, hogyan jutna?
S lám csak megjelent egy kutya.
A klub kabalakutyája.
Megszagolja, morog rája.
– Hát te hogy kerültél ide?
Választ nem vár, csak viszi be,
fogai közt nagy vigyázva,
be a szertár padlójára.
– Vau, látod, itt a helyed,
szőkésen ne járjon fejed,
ne csavarogj, mint a rosszak,
vissza többé én se hozlak.

Otthagyta Pingit sötétben,
aki el is aludt szépen.
Álmában Mancsival játszott,
kergetőzött, nyargalászott.
Majd egy éles hangra ébredt,
szertár ajtaján belépett
valaki és körbenézett,
éppen csak, hogy rá nem lépett.
– Na hol van már egy meccslabda,
ez itt jó lesz – és felkapta
Pingit, ki még félig ájult,
zajtól a feje megfájdult.

Erre ébred, értetlenül,
s máris egy asztalon csücsül.
Körül sok-sok pingpongasztal,
vakítófény, hangos, nagy zaj.
Már-már hozzászokna szépen,
de felkapták akkor éppen,
– nem volt gyengéd, aki tette,
jól fenéken billentette.
Pingi repül, szinte úszik,
egészen a hálón túl-ig,
az asztalon nagyot koppan,
s megütötték azon nyomban.

Most a hátát ütötték meg,
majd pofont adtak szegénynek,
s míg a két versenyző játszott,
Pingi csillagokat látott.
– Mikor lesz már vége ennek,
a végén talán megpihennek,
s ünneplik a győztes labdát,
dicsőítik győztes napját.
Csalódottság lett a vége,
nem került sor ünneplésre.
Ő egy fehér pingpong labda,
bevonatot akkor kapna,
az arany szín akkor járna,
ha több száz meccset végig várna.

Dicsőségért Pingi szenved,
s elveszti a játékkedvet,
annyit neki meg nem érne,
hogy keményen játsszon érte,
olyanok, kik nem ismerik,
nem hiszi, hogy elismerik.
Ezen el is gondolkodott,
s megértett egy fontos dolgot.
Akik Őt tudják szeretni,
nem akarják Őt szenvedni
látni, mert az nem is fontos,
a lényegre rájött pont most.

Akik szeretik barátként,
szerethetik önmagáért,
s nem egy dicsőséges percet,
egy győzelmet ünnepelnek.
Az elismerés pillanatnyi,
oly mulandó, meg kell hagyni,
az tudja, ki szenved érte,
az eredmény, s a díj megérte?
Ám vannak fontosabb dolgok,
akit szeretnek, az boldog.
Pingi rájött a döntése
rosszul sült el, így hát mégse
akar Ő bajnokká lenni.
Úgy szeretne visszamenni.

Mert a szertár sötétjében,
hiányérzet gyúlt szívében.
– Mancsi, Mancsi – Úgy hiányzol.
Oly messze volt barátjától.
Honvágy tölti be a lelkét,
– Jaj, csak vissza hogy mehetnék.
Szomorúan szunyókált ott,
s álmaiban együtt játszott,
Manccsal, s néha felmosolygott,
otthon volt és szíve boldog.
S reggelre a célját tudta,
ha még egyszer hazajutna,
újra szép lenne élete.
De hogyan is fogjon bele.

A kutyus jutott az eszébe,
ha eljut hozzá a beszéde,
– jó szíve van – segítene,
de nem jut eszébe a neve.
– Kutyu, Kutyu, figyelj kérlek,
egy szívességet tegyél meg!
– Vaú, Vaú, ki szólt nekem?
Nem leli a tekintetem.
S lám a következő percben,
a hang forrása előreppen,
azaz az orrára pottyan:
– Én vagyok az, nézz meg jobban!
Én vagyok ki veled cseveg,
vesd reám a tekinteted.

Elmondta lelkét mi bántja,
hogy várja a jó barátja,
és a segítségét kéri,
Okos Kutyu ezt megérti.
– és ha meghallgatsz egy tippet,
néhány finom falat illet
téged meg, mit Mancsi tálja
rejteget, s ha jó barátja
visszatérne, s visszakapná,
vacsoráját neked adná.
Kutyusunknak több se kellett,
futott ahogy tőle tellett.

Gyorsan fut a kutya lába,
megáll a ház kapujában,
Pingit letette a földre,
hogy tudjon ugatni tőle.
s hogy felhívja a figyelmet,
hangosan csaholni kezdett.
– Nyissátok ki! – ezt ugatta,
hallja meg a házigazda!
Nagyon fontos dolgot hoztam,
nyissátok ki azon nyomban.
Ám az ajtó lassan tárul,
mert Anyu nem ért kutyául.

De kinyitja valahára,
s majdnem rálép a labdára.
Kutyu a testével védi.
– Mit takargatsz? – Anyu nézi.
– Megkerült a pingponglabda!
Örömében fel is kapja.
Rég megbánta, hogy eldobta,
s most a kutyus visszahozta.
Mert mióta eltűnt Pingi,
e házban nem vidám senki.
Mancsinak csak lóg az orra,
s kedve átszállt rájuk sorra.

Sírós arccal ül szegényke,
kis barátja jár eszébe.
Amit tett, már régen bánja,
úgy hiányzik kis barátja.
Másik pingpongot is vettek,
boldogok ettől se lettek.
Mert a Mancsi a régit várja,
visszatérjen régi társa.
A fiú is búsnak látszik,
nincs miért, s nem kacarászik.
Megbánta már a hibáját,
s vigasztalná kismacskáját.

De most Pingi előkerül,
a fiú arcán mosoly derült,
a cicához szaladt véle,
öröm csillogott szemében.
– Nézd csak Mancs, itt a kezemben…
jó kedved lesz, tudom menten.
Ám a cica rá se nézett,
csak szomorúságot érzett.
– Nincsen semmi a világon,
mi pótolná kis barátom.
Ám fél szemmel odalesett,
szíve aztán úgy repesett,
nagyot ugrott örömében,
mert meglátta a kezében.

– Pingi, te vagy, visszajöttél?
Merre jártál, hova tűntél?
Mancs szorosan átölelte,
Pingiben örömét lelte.
Pingi tudta: – Hazaértem!
A tanulságot most már értem.
Megleltem a legszebb dolgot,
nem hiába vagyok boldog!
Megtalálta cicuskáját,
a világ legjobb barátját.
Visszaadta Őt az élet,
így a kaland vége szép lett.

Nem akart már bajnok lenni,
mert nem szereti úgy senki,
mint kik eddig körülvették,
akik magáért szerették.
– Egy a fontos a világban:
a SZERETET, s azt itt találtam.
Se dicsőség, sem a siker
nem pótolja, mert ami kell,
otthonodban megtalálod,
ha van szerető családod.
Visszatért a régi élet,
minden napjuk újra szép lett.

Azóta is ott tanyáznak,
kanapéra jól vigyáznak,
Mindenkinek jó a kedve,
így élnek egymást szeretve.
Míg Pingi, s Mancsi vígan játszik
kis gazdájuk kacarászik.
Az egész család örül nekik,
mindkettőjüket szeretik.
Minden jó, ha jó a vége,
itt a vége, fuss el véle!
Fuss és érd utol a szelet.
Csak az boldog, aki szeret!

Aranyosi Ervin © 2010-09-23.
A vers  és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

 

By

Aranyosi Ervin: Esőcsepp – gondolatok


Aranyosi Ervin: Esőcsepp – gondolatok

Sötét felhő fenn az égen,
esőcseppek megszülője,
dédelgette picinyeit,
ahogy elvárhatjuk tőle.

Ám egy furcsa pillanatban
egy eső csepp esni kezdett
útnak indult a föld felé,
ez volt a vég, s ez a kezdet.

Ahogy jött az égi csúszdán
átjárta Őt a félelem:
– amikor majd földet érek
véget érhet az életem?

Félt nagyon a fájdalomtól,
– jaj csak keményre ne essek,
legyen hosszabb az életem,
szép, gömbölyű csepp lehessek.

De a világ ily magasból,
olyan rút és zord, kegyetlen,
– Napsugár is felszáríthat,
Föld magába szívhat engem.

Mit érzek majd, ha leérek,
lelkem mélyén ürességet?
Vagy kis testem szerteloccsan,
s ez az élet így ér véget?

És ahogy így gondolkodott,
lassan véget ért az útja,
Csobbanással befogadta,
egy parasztház gémeskútja.

Fenn a felhő magasában,
másik csepp is útnak indul.
Arcocskáján mosoly játszik
apró szelek szárnyain hull.

Kicsi szíve hevesen ver.
A szemében boldog álom.
Tiszta hite, gondolata:
felfedezem a világom.

Milyen színes, milyen tágas,
mennyi szépség ami rám vár,
egy körforgás ez az élet,
s nem szakad meg soha tán már.

S ahogy lenéz tekintete
felfedez egy kis patakot,
benne millió csepp fürdik,
alkot kedves kis csapatot.

Várjatok csak, jövök én is!
Köztetek örömöm lelem.
Együtt játszunk majd napestig,
s végre lesz,  ki játszik velem.

Két part között fogócskázunk,
víg kórusunk csobogása,
vidámít majd erdőt, mezőt,
– meg a fényünk csillogása.

Cseppjeink közt halak úsznak,
megsimítjuk fényes hátuk,
szeretettel körbe fonjuk,
mi leszünk a jó barátjuk.

Csupa vidámság az élet,
leérkezzek, nagyon várom,
olyan gyönyörű az élet,
amilyen egy színes álom.

Véget ért hát hosszú útja,
sok testvére nagyon várta,
és a patak hűs vizében,
életcélját megtalálta.

Két esőcsepp, két gondolat,
talán te is észrevetted:
jobb annak, ki álmodni mer,
mint ki a sorsától retteg.

Aranyosi Ervin © 2010-01-27.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Hóember


Aranyosi Ervin: Hóember

Hahó, a hó esett megint,
fehérre sápadt hegygerinc,
Budáról erre integet.
Hát ezért vártuk a telet.
És azért vártuk a havat,
mert lelkünk még gyerek maradt,
havon-jégen csúszkálni jó,
repül feléd a hógolyó.
Szerencséd van, mert nem talál.
Fehér alak nyomodban áll.
Fehér fején piros fazék,
mit hóval cukroz meg az ég.
Gombszemén vidámság ragyog,
nem szánon jött, s nem is gyalog,
Felhők szárnyán jött eddig el,
millió pihe lepte el,
S lám sárgarépát is kapott,
s boldog kis szíve megfagyott.
De ne hidd, hogy rossz neki,
örömét ebben leli.

Aranyosi Ervin © 2010-01-18.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A megdagadt hasú róka (Aiszóposz meséje nyomán)

fatörzsAranyosi Ervin: A megdagadt hasú róka (Aiszóposz meséje nyomán)

Róka koma megéhezett,
hát kutatott és keresett,
s egy vén fának odújában
talált húst, na meg kenyeret.

Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.

Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.

A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
– várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.

Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.

A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
– csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!

Aranyosi Ervin © 2010-01-06.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A csalogány és a sólyom (Aiszóposz meséje nyomán)

Aranyosi Ervin: A csalogány és a sólyom

Festmény: Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: A csalogány és a sólyom
(Aiszóposz meséje nyomán)

Csalogány egy szép fa tetejében,
ahogy szokta, dalolgatott szépen.
Arra járt a sólyom, s észre vette,
lecsapott rá, s zsákmányává tette.

A pusztulásra ítélt kis madárka,
próbált hatni fogva tartójára,
– úgy sem lakik jól vele a másik,
jobban jár, ha nagyobbra vadászik.

Ám a sólyom félbeszakította,
s a haldoklót ekképp okította.
Bolond lennék, ha eleresztenélek,
Te már megvagy, – mai napi étek, –
mért kergetném azt, mit nem is látok,
álomképre biztos nem vadászok.

Aranyosi Ervin: A csalogány és a sólyom

Festmény: Aranyosi Ervin

Apró tanulsága is van a szavának:
Emberek, akik túl nagyra vágynak,
s nem becsülik azt, mit már elérnek,
állandóan üres kézzel élnek…

Aranyosi Ervin © 2010-01-03.
A vers és festmények megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A sas és a róka (Aiszóposz meséje nyomán)

sasrókaszignós
Aranyosi Ervin: A sas és a róka  (Aiszóposz meséje nyomán)

A sas és a róka barátságot kötött.
Egyszerű gondolat volt a szándék mögött.
Azt is kigondolták, közel fognak lakni,
egymás közelsége, barátin fog hatni.

A sas felköltözött egy jó magas fára,
rókánknak alatta, bozótban lett vára.
A sas fenn a fészken fiókákat költött,
s odalenn a róka is szült néhány kölyköt.

Történt pedig egyszer, – a rókánk vadászott –
élelemnek híján a sasunk leszállott,
zsákmányai lettek a játszó ap-rókák,
miket felzabáltak az éhes fiókák.

Visszatért a róka, látja a gaztettet,
mit régi barátja, a réti sas tett meg.
Kesergett a róka, kölykeit sajnálta,
tehetetlenségben fogant szörnyű átka.

Mert repülni nem tud, hogy fent bosszút álljon,
mert ő földi állat, szárnya sincs, hogy szálljon.
Annak aki gyenge átok az egyetlen
vigaszt nyújtó fegyver az erősebb ellen.

Ahogy telt az idő, bűnhődött a vétkes,
ki barátságot szeg, annak esedékes.
Nem messze a mezőn, áldoztak egy kecskét,
istennek ajánlva lángra gyújtott testét.

Az otthagyott prédát a sas kifigyelte,
magával ragadta, fészkébe cipelte.
Ám a zsákmánya még egy-két helyen égett,
lángra lobbantotta, a kibélelt fészket.

A perzselt fiókák mind a földre estek,
az ott járó róka vacsorái lettek.
Be is falta rögtön, mind a szegény pára,
a sírva vijjogó sas szeme láttára.

Mese tanulsága: barátod ne sértsd meg,
akkor se, ha nem tud bántani a sértett.
A bosszút megúszod, hasznodra nem válhat,
mert, majd igazságot az Isten szolgáltat.

Aranyosi Ervin © 2010-01-02.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A sas, a csóka és a pásztor (Aiszóposz meséje nyomán)

csoka

Aranyosi Ervin: A sas, a csóka és a pásztor

Egyszer a csókának nagy ötlete támadt!
Elképzelte magát, böhöm nagy madárnak.
Rögvest példaképet választott magának:
A sas lesz a bálvány, – eléggé nagy állat!

Legközelebb ezért lesben állt és nézte,
– mert egy emelettel alatta volt fészke –
hogy a ragadozó bárányra vadászott,
felkapva prédáját hipp-hopp tovaszállott.

Így a zsákmányszerzést elleste a csóka.
Egyből belevágott, nem is gyakorolta.
Kinézte magának a nyáj legszebb kosát,
lecsapott az égből… De mégsem tett csodát.

Mert a csóka körme kos gyapjába akadt,
hiába csapkodott, nem szállt fel, ott ragadt.
Nehéz volt a hím juh, – s csapdában a karma!
Nem tud menekülni, bárhogy is akarna.

Rohan már a pásztor, elkapja a csókát.
Gyorsan lenyiszálja összes szárnya tollát.
S mivel időközben beköszönt az este,
pásztor a csókával otthonát kereste.

Megörvendezteti apró csemetéit,
s ahogy megmutatja meredt szemmel nézik.
Örülnek a lurkók, azért megkérdezik
apjuktól a dolgot: – Milyen madár ez itt?

– Ez bizony egy csóka – válaszol a pásztor
– az persze más dolog, mit gondolt magáról.
Ez a buta madár, magát sasnak hitte,
és ahogy látjátok igen „sokra vitte”.

Végül tanulsága is van a mesének:
Nem sok értelme van olyan versengésnek,
mikor nálad jobbat próbálsz megelőzni,
de meglévő erőd kevés, nem tudsz győzni.

Nem fogsz majd örülni baljós sikerednek!
Egy dolgot érhetsz el, azt, hogy kinevetnek.

Aranyosi Ervin © 2009-12-31.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Hótündér és a Hócsalád

Aranyosi Ervin: Hótündér és a Hócsalád

Varázslatos téli este
az ablakomnál álltam én,
a csodás hóesést lesve,
min áthatolt a lámpafény.
Orrom az üveghez nyomtam,
néztem, ahogy hullt a hó,
s mint apró gyermek,
újra vártam
hátha eljön télapó.

A hópelyhek kavarogtak,
vidám táncuk körözött.
Több millió apró csillag,
hópihének öltözött.
Mintha egy kéz, egy kancsóból
csillagfolyót töltene,
színes, fényes kavalkádban,
s új alakot öltene.

Szemem előtt e varázslat
megtörtént pár perc alatt.
Arcomra ült a csodálat,
s féltem csodám elszalad.
Apró csillagok ködéből
fehér alak, lám kivált.
A sarki lámpa, fényköréből
hajába font glóriát.

Hótündér állt udvaromban,
fényes, csodás tünemény,
s néztem bűvös zavaromban,
ilyet sose láttam én.
Ruhaujja pálcát rejtett,
varázspálcát, – már tudom.
Néhány bűv’ varázskört ejtett,
s fényben úszott udvarom.

Csillámpor körzött a szélben,
színes szikrát szórva szét,
varázspálca bűvkörében
Hóférfi életre kélt.
Fehér testű, ember forma,
halvány, márvány, szép szobor,
– nemes arcél, keskeny orral,
tüzes szeme még komor.

Ám a Tündér még nem végzett,
a varázslat egyre folyt:
a hóból egy hölgy kilépett,
kit a férfi átkarolt.
Kézen fogta és az arcán
elomlott a szeretet,
mosolyogva nézte hölgyét,
akit táncba vezetett.

Hótündér tovább varázsolt,
még egy alak összeállt,
Hógyerek, hatéves forma,
kit már várt a hócsalád.
Két szülő magához vonta,
ölelte a gyereket,
S hócsalád hideg szívébe,
költözött a szeretet.

A Hótündér megint intett,
s jött az újabb fordulat.
Leesett állal csodálták
frissen épült házukat.
Én még ablakomnál álltam,
néztem ezt a nagy csodát,
a Hótündér rám mosolygott
és ahogy jött, ment tovább.

A hócsalád örömében
táncot járt az udvaron,
öröm ébredt a szívemben,
hogy ezt a szépet láthatom.
A táncuk után útra keltek
figyelmem nyomukban járt,
a szomszéd ablakán belestek,
hogy él egy hús-vér család.

Látták, hogy az asszony főzött
a konyhában Ő az úr,
férfi egy könyvvel időzött,
olvasott hangtalanul.
Szoba mélyén, szőnyeg szélén
játszottak a gyerekek,
kocka gurult, bábu lépett,
és aki nyert nevetett.

Vidáman telt így az este,
vacsora jött, majd mese.
Az idilli boldog órát
nem zavarta semmi se.
Elfáradó nagy családra
álom manó rátalált,
s átlépték a varázst várva,
álomország kapuját.

S kint a hóban derűs szível
a hócsalád is hazatér,
követik a látott példát,
ki nem hagynák semmiért.
Hókonyhában, hósütőben
készül már a vacsora.
A Hóférfi hókönyvének,
hóbetű minden sora.

Hó kisgyermek, lent a padlón
hó kisautót tologat,
bár egyedül játszik ott lent,
mégis nevet nagyokat.
Végül Ők is vacsoráznak,
s érkezik álom manó,
ágybabújnak, s alvó testük
fedi a hótakaró.

Kialudt a lámpa fénye,
hókuckóban béke van.
Néztem még egy kis ideig,
aztán eluntam magam.
Ablak mögül búcsút intek,
szép álmot, jó éjszakát!
Meghallgatom búcsúzóul
álom manó szép szavát.

Hosszúra nyúlt éjszakának
gyenge nap a végzete.
Fénye a szememhez kúszik:
– Reggel van már, érzed-e?
Eszembe jut, amit láttam,
folytassuk hát a csodát!
Úgy döntöttem, jól megnézem
milyen is a hócsalád.

Felöltöztem alaposan,
a téli reggel jég hideg,
s elindultam hócsaládot
közelebbről nézni meg.
Ahogy az udvarra értem,
szomorú kép fogadott.
Csak egy óriás hókupac volt,
hol a hócsalád lakott.

Felébredtek, útra keltek?
Miért hagytak itt nem tudom.
Nem látszott csak 3 pár nyom,
ahogy mentek az úton.
Ha egy reggel udvarodon,
hóból egy hegy volna ott,
tudni fogod a hócsalád
aznap éjjel ott lakott…

Aranyosi Ervin © 2009-12-23.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Manó mese (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)

Ogasawara Ildikó festménye

Aranyosi Ervin: Manó mese
(Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)

Erdő mélyén, vén tölgyfában,
földközeli, szép odvában,
kis manócska éldegélt.

Hablaty nevet adták néki,
mert annyit tudott beszélni,
állandóan csak beszélt.

Vagyis be nem állt a szája.
Más mit gondol? Fütyült rája!
Csak fújta, min esze járt.

Egy nap összefut Szeliddel,
a kedves, jószívű őzzel,
aki véle szóba állt.

Jaj, szelíd, de jó hogy látlak,
s nem kell elfutnom utánad,
hogy elmondhassam neked.

Álmomban, egy pillanatban,
beleestél a patakba,
s veszélyben volt életed.

De én éppen arra mentem,
kihúztalak onnan menten,
s megmentettelek, tudod?

Milyen jó, hogy én ott voltam…
Azt mindenki tudja rólam,
milyen nagyszerű vagyok.

És miközben mindezt mondta,
tovább indult a vadonba,
s a másikra nem figyelt.

Az Őz így szólt: – Jó hogy látlak..
De a manólábak messze jártak.
így Szelídnek nem felelt.

Hablaty útját tovább járva,
Rálelt a dolgos harkályra
és megszólította Őt

Képzeld el sapkás barátom,
– füleddel most csüngj a számon –
mi történt tegnapelőtt.

Délelőtt az erdőt jártam,
s térdig érő posvány sárban,
széles ösvény közepén,

mászott egy óriás giliszta,
ki magát kövérre hízta.
– Akkor rád gondoltam én.

Milyen jó falat is lenne,
harkály pajtás de jót enne,
jól is lakna tán vele.

De mivel te nem voltál ott,
s én nem eszem csúszómászót,
megmenekült élete.

Csak gondoltam, jó, ha tudod,
most keresel, ott meg jutott,
volna néhány jó falat.

Jó helyen kell jókor lenni,
ha finomat akarsz enni,
más különben nem marad.

Harkály a fejét csóválta,
de őt most a dolga várta,
hogy élelme meglegyen.

Hablaty bizony önző módon,
viselkedett mással, folyton.
Átgázolt a lelkeken.

Az erdő többi kis lakója
megunta a kelekótya
manó önző tetteit.

Úgy döntöttek, hogy a rosszat,
aki mindenkit felbosszant,
hozzá méltón büntetik.

Megbeszélték, hogyha látják,
szó nélkül faképnél hagyják,
elkerülik messzire.

Úgy is jól el van magával,
barátkozzon a magánnyal,
s fájjon most az ő szíve.

Hablaty másnap mit sem sejtve,
Önmagával jól eltelve,
Járta kedvenc erdejét.

Látta Szurit szembejönni,
készült is már ráköszönni,
de a süni hopp, letért.

Útját másfelé folytatta,
a manót faképnél hagyta,
eltűnt, a föld nyelte el.

Hogy ez mily’ gyorsan elmászott,
az is lehet, hogy nem látott?
– magában ezt tette fel.

Így járt később Cinikével,
a gyors lábú kisegérrel,
mikor észre vette őt,

messze surrant, mint egy árnyék,
szinte, mintha köddé válnék,
s nem volt ott, hol azelőtt.

Elkerülte minden állat,
szíve ezért nagyon fájhat.
ki meglátta menekült.

Nem esett jól a lelkének,
hogy mások vele nem beszélnek.
s egy fa tövébe leült.

Brü-hü-hü – sírt kicsi lelke,
mert a magányt nem viselte
s fájt a szíve, jaj nagyon.

Miért kerüli minden állat?
– A válasz csak egyre várat, –
mi lehet az ok vajon?

Arra repült egy kis cinke,
kit úgy hívtak, hogy picinke,
s megsajnálta a manót.

– Ne sírj, nincsen minden veszve,
tudok írt fájó sebedre!
– vigasztalta Hablatyot.

– Tudom neked, mit kell tenni,
s ismét tudjanak szeretni
barátként az állatok.

Rossz természettel megáldva,
Nem figyelsz a más szavára,
ennyi lehet rá az ok.

Lelki szemetesnek nézed,
ki nem kerül messze téged,
figyelmetlen vagy sokat!

Nem csak rólad szól az élet,
mi eszedbe jut elmeséled,
s nem hallgatsz meg másokat.

Kérlek, figyelj oda rájuk,
így lehetsz csak a barátjuk,
hadd meséljenek neked,

Engedd, hogy más is elmondja,
Mi öröme, s mi a gondja,
– bátran ossza meg veled.

Sőt, – meséljen,- erre  kérd meg!
Hidd el majd jobban megérted,
hogyan zajlik életük.

Meghallgatnak Ők is téged,
kalandjaid elmeséled,
együtt mulathatsz velük.

Sose felejtsd megkérdezni:
A „hogy vagy?” kérdést fel kell tenni,
s érezzék, hogy érdekel.

Mert ha odafigyelsz másra,
számíthatsz a barátságra,
s a legtöbbet éred el.

Hablaty tehát megfogadta,
a becsület szavát adta,
megváltozik, meg bizony.

Nem ismer rá a mamája
egyre több lesz a barátja
fontos lesz a jó viszony.

Figyelmes lesz és törődő,
büszke lesz rá ez az erdő,
Vagyis hát az állatok.

Kíváncsian mindig kérdez,
s mindenkivel együtt érez:
– Mi újság van nálatok?

Elbúcsúzott Picinkétől,
a segítőkész kis cinkétől,
s indult, is hogy megtegye

Mindazt, amit megbeszéltek,
amiről eszmét cseréltek,
de támadt egy ötlete.

Utoljára visszakérdez,
kedvesen szólt Picinkéhez,
– Hát te kedves hogy vagy ma?

Boldogan szállt el a cinke,
és  amikor búcsút inte,
kísérte a mosolya.

Hablatyunk hát neki vágott,
megszerezze, mire vágyott,
szeretetre szert tegyen.

Kedvessége megnyerő volt,
mindenkihez csak szívből szólt,
ahogy járt erdőn, hegyen.

S ahogy újra útját járta,
arra tévedt kis barátja,
a pettyes hátú őzike.

Bár Hablaty megérdemelte,
ahogy rég, most sem kerülte,
– de hallgatni győzi-e?

Ám manónk beszéde kurta,
oldalát egy kérdés fúrta,
s ezt a kérdést tette fel.

Szervusz Szelíd! Kérlek, mondd csak
őzgidácskám, te ma hogy vagy?
– s kíváncsiság lepte el.

Őzgidácska meglepetten,
érte manócskánkat tetten.
– Nahát, hogy megváltozott!

S a manónk már nem csak kérdez,
kíváncsi és együtt érez,
ott maradt,  s nem távozott.

Köszi Hablaty, jól vagyok.
Vagyis hát! vannak bajok,
fáj a torkom egy kicsit.

Reggel, napos hangulatban,
megfürödtem a patakban.
S hallottam a szél visít!

Beborult az ég felettem,
s megfáztam, mert vizes lettem,
s nem száradtam meg hamar.

Kedves Szelíd! Gyere, mára
meghívlak forró teára,
s torkod többé nem kapar.

Hívta lelkesen az őzet.
– Egy kamillás teafőzet,
meggyógyítja torkodat.

A nyakadra kötök sálat,
amíg iszod a teádat,
melegít, és ott marad.

Együtt teát szürcsölgettek,
bizony jól átmelegedtek.
Szívüknek is jól esett.

Kedves Hablaty, oly jót tettél,
– mint álmodban, – megmentettél,
s vissza adtad hitemet.

– Kár, hogy eddig nem figyeltem,
Látom már, hogy rosszul tettem!
– Szólt manónk, s már nevetett.

Aztán Szelíd búcsút intett,
megmászta a hegygerincet,
biztos haza sietett.

Kis manónk ezután sokkal
jobban bánt az állatokkal,
s mindenkit meghallgatott.

Minden állat észrevette
a változást,  s megszerette
ezt a kedves kis manót.

Hadd mondjam el itt a végén,
amire gondolok még én,
figyeljetek gyerekek:

Legszebb dolog a világon,
s legyen részed, azt kívánom,
az önzetlen szeretet.

Aranyosi Ervin © 2009-12-22.
A vers  és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

 

By

Aranyosi Ervin: A szamár és a kút…

Festmény: Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: A szamár és a kút…

A paraszt szamara beesett a kútba.
Egész nap üvöltött, s a paraszt már unta.
Kútja rég kiszáradt és víz nélkül maradt.
– Beletemeti hát az öreg szamarat!
Hívta a szomszédot, fogták a lapátot,
lapátolni kezdtek,  s a szamár iá-zott.
Rémisztőn üvölt, mint fába szorult féreg.
Aztán lenyugodott. S nem hitt a szemének,
mert csodát lát a gazda, mit a szamár játszik:
Lerázza a földet, s a tetejére mászik.
A paraszt, s a szomszéd csak tovább lapátolt,
ahogy nőtt a halom, magasabbra gázolt
a paraszt szamara, s mikor már elérte
egyszerűen kijött a kút peremére.
Mi hát a tanulság a szamaras meséből?
Így tanít az élet, hogy kimássz  a mélyből.
Bármennyi szemét és föld nyomja a vállad,
megvan az esélyed, magadról lerázzad.
Mindegyik nehézség, minden ami gátol,
csak kiinduló pont, s oldódik magától.
Bármi történjen is, semmiképp ne add fel,
minden problémából kilábal az ember!
Gondjaidat rázd le, s lépkedj mindig feljebb,
Elérheted célod, ha vágyak vezérelnek.

Aranyosi Ervin © 2009-12-18.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva