magyar | Aranyosi Ervin versei

jún
21

Aranyosi Ervin: Ó, Istenem, mutasd már meg magad!

Category: Szabadság, haza, történelem, kultúra, táj Tags: áldott, angyal, Aranyosi Ervin, dicsőség, forrás, Istenem, lánc, magyar, mutasd már meg magad!, nép, Ő, ország, szív, vers Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Ó, Istenem, mutasd már meg magad!

Ó, Istenem, mutasd meg a magyarnak,
amíg feje felett idegen hatalmak
döntenek, addig nem lesz szabad!
Ó, Istenem, mutasd hát meg magad!
Míg helyetted a „mocskos pénz” az isten,
s nincs oly vezér, kire szívvel tekintsen,
addig e nép árva rabszolgahad.
Ó, Istenem, mutasd hát meg magad!

Nyakunkba tettek kapzsi szolgabábot,
ki zsebre tenné, akár a fél világot,
de nemzetet szolgálni nem akar,
mert szívében Ő sosem volt magyar!
Hol van a szív, mely őseinkben dobbant,
hol van a láng, mely fénylőn lángra lobbant,
a magyar tűz, mely bennünk fennmarad?
Ó, Istenem, mutasd már meg magad!

Lopják a földet, amit nekünk adtál,
s nem szóltunk semmit – te is csendben maradtál –
lassan a magyarnak semmi sem marad!
Ó, Istenem, mutasd már meg magad!
Hol van a hős, ki letépné a láncot?
Hol a vezér, ki dicsőséggel áldott,
ki hisz még benne, hogy népünk fennmarad!
Ó, Istenem, mutasd már meg magad!

Hitét vesztett népnek elfogy az országa,
mert győzhet felette a zsarnok kapzsisága,
s szomjan halunk ott, hol forrás fakad.
Ó, Istenem, mutasd már meg magad!
Mutasd magad, és emeld fel e népet,
küldd angyalod, mennyei segítséged,
amely a bajban, majd győzelmet arat!
Ó, Istenem, mutasd már meg magad!

Aranyosi Ervin © 2023-06-21.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

márc
14

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Vajon mit ünneplünk?

Category: Szabadság, haza, történelem, kultúra, táj Tags: 175 év, Aranyosi Ervin, eleink, hiénák, igazság, Isten, kard, lánc, magyar, meghalt, szabadság, szolganép, vers Vajon mit ünneplünk?, világ 4 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Vajon mit ünneplünk?

Nem változott semmi
százhetvenöt éve!
Csak a szabadságunk
lett a sírba téve!
Láncunkat csörgetjük,
ellopták a kardunk,
nem lett olyan világ,
amilyet akartunk!

Nincs mit ünnepelnünk,
más teszi helyettünk,
szolganéppé váltunk,
szegényebbek lettünk.
Őseink szelleme
kiveszett belőlünk,
idegen náció
uralja a földünk!

Hiénák is vannak,
akik talpat nyalnak,
a félelem láncát
adják a magyarnak!
Acsarkodnak csupán
a lökött konc felett,
apró részre tépve,
egy ősi nemzetet.

Meghalt az igazság,
mi meg csak tengődünk,
megosztott egy népség
vált mára belőlünk.
Nincs valódi célunk,
halódik országunk,
már magunk se tudjuk,
mi az, mire vágyunk.

Elsiratnunk kéne,
erre lenne okunk,
zászlókat lengetve
itthon raboskodunk?
Hej, magyar mivé lett,
nagyjaidnak álma,
kiknek a dicsőség
még ma is kijárna!

Nekik nem sikerült,
mi meg sem próbáljuk,
napról napra élve,
a csodánkat várjuk!
Nem bízunk egymásban,
összetartás nincsen,
elárvult nép lettünk,
kit elhagyott az Isten!

Aranyosi Ervin © 2023-03-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

febr
23

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Édes hazám

Category: dalszöveg Tags: Aranyosi Ervin, Édes hazám, emlék, fad, gyermekkor, haza, hív, idegen, Kárpátok, költözött, magyar, szó, vers 2 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Édes hazám

Mondd csak, elvesztheti hazáját a szív,
Azért, mert egy álom messzi-földre hív?
Úgy mardos a honvágy, mennél már haza,
ez erős kötődés, sosem lesz laza.

Haza hív száz emlék, a magyar, tiszta szó,
hívnak gyermek évek, hisz otthon lenni jó!
Régi jó barátok, a szívbe égett táj,
amikor rágondolsz, a szíved újra fáj!

Refrén:
Édes hazám, a Kárpátok között,
fiad messze tőled, oly messze költözött.
Édes hazám, hiszem vissza térek én,
hívó szavad eljut, szállón jön felém..

Élhetek jólétben, talán, szebb életet,
láthatok világot, gyűjthetek kincseket,
de bár merre élek csak idegen vagyok,
hiába vesznek körbe, itt is magyarok.

Távoli világban a helyem nem lelem,
valami hiányzik, sosem lesz itt velem,
itt sohasem érzem, hogy már itthon vagyok,
a nap ott fent az égen, az is másképp ragyog!

Refrén:
Édes hazám, a Kárpátok között,
fiad messze tőled, oly messze költözött.
Édes hazám, hiszem vissza térek én,
hívó szavad eljut, szállón jön felém..

Álmomban visszavágyom, mert hív a magyar szó,
álmaimban érzem, hogy otthon lenni jó,
visszahúz a honvágy, a szép hon szeretet,
mert magyar igazából, csak otthon lehetek.

Aranyosi Ervin © 2017-11-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

nov
23

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Elindultam, hazavágytam

Category: Szabadság, haza, történelem, kultúra, táj Tags: anyaföld, Aranyosi Ervin, büszkén, dobog, Elindultam, hazavágytam, itthon, magyar, nemzetem, okkal, szív, születtem, vers, világban 2 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Elindultam, hazavágytam

Elindultam, nekivágtam,
hol a helyem a világban?
Hogy a helyem a világban,
valamerre megtaláljam!

Nekivágtam, elindultam,
mögöttem volt már a múltam,
nyomomban járt már a múltam,
annyi mindent megtanultam.

Ma is járom, a világom,
ami nem jó, tisztán látom
Tisztán látom, kijavítom,
visszatértem, legjobb itthon!

Én bejártam annyi tájat,
annyi táját a világnak,
jó volt itt is, szép volt ott is,
volt jó ember és volt rossz is!

Elindultam, visszatértem.
Mért vagyok itt? Most már értem!
Rájöttem, hogy bárhol éltem,
sosem volt jobb! Hazatértem!

Okkal van, hogy itt születtem,
magyar földnek fia lettem,
itt ér utol öröm, bánat,
mert szeretem a hazámat!

Szeretem az anyaföldet,
mit nemzetem lelke tölt meg.
Magyar nyelven szól a lelkem,
jó magyar szív dobog bennem!

Ezért hát el sose vágyom,
messzi tájra, át határon,
a szép Kárpát-medencében,
magamat jól, csak itt érzem.

Megbecsülöm ezt a tájat,
hol a magyar büszkén járhat,
s melyre mások foga vásik,
miért nem kell nekik másik?

Édes hazám, érted élek,
magyar bennem szív és lélek,
s bárhol járom a világom,
mindenhonnan hazavágyom.

Aranyosi Ervin © 2022-11-23.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

okt
14

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Hazafidal

Category: Szabadság, haza, történelem, kultúra, táj Tags: álmaink, Aranyosi Ervin, élő, emberi, erő, győzedelmes, Hazafidal, igazságos, Isten, kényszer, magyar, szabadság, ügy, uród, vers, világ Leave a Comment

A kép a http://www.flags.hu/magyarzaszlok/Himzett-Bizalmam-az-Osi-Erenyben-zaszlo.jpg oldalról való

Aranyosi Ervin: Hazafidal

Nem hajlok meg kényszer alatt,
nincsen olyan hatalom,
megélni az álmaimat,
szabad szívvel akarom!
Hiába tép zúgó, bősz szél,
van erőm és van hitem,
beragadó sorskerekem,
újból tovább lendítem.

Nem nyomhatnak le a terhek,
mint pálmának, nőni kell,
ha kell, szárnyakat növesztek,
kéklő égbe szállni fel.
Onnan nézni a világot,
hisz a lelkem még szabad!
Nem ülhet a szép szívemre,
egy idegen akarat!

Rég nem akarok túlélni,
az tengődés, s hasztalan!
Emberként akarok élni,
kinek célja, álma van!
Világomat én teremtem,
nem hagyom, hogy más tegye,
jogomat a birtokomhoz,
tollvonással elvegye!

Közösen a természettel,
új világot alkotok,
ahol élők a törvények,
s isteniek a jogok!
Hol gonosznak nincs hatalma,
elfogy pénze, ereje,
hol az álnok árulóknak,
porba hullik a feje!

Nem hagyom, hogy elorozzák,
szép hazám földjét, vízét!
Nem hordhatják mától kezdve
vagyonunkat szerte szét!
Nem volt hiába valóság,
annyi ősi küzdelem,
a magyarban ott a jóság,
építs új hazát velem!

Visszaveszem, mi sajátom,
rajta én rendelkezem,
hazámat és nemzetemet
újra élővé teszem!
Felébresztem álmaiból,
ki még szunnyad, és nem lát,
mától írok a magyarnak,
egy új, dicső krónikát!

Egy vagyok az őszi széllel,
ha kell, leszek a vihar!
Aki világot teremthet,
megélt, szép álmaival!
Mondd csak, pajtás, te vállalnád
velem ezt az életet,
elképzelnéd, tennél érte?
Elhinnéd, hogy szép lehet?

Mutathatnál utódodnak
példát, ami élhető,
ahogyan a friss fű sarjad,
melyben éled az erő!
Csupán hit kell a szívekbe,
jót akaró akarat,
cél, mellyel világod mented,
s megtalálod magadat!

Kényszer alatt sem hajolnánk,
álmainkért kiállnánk,
a világból újra élőt,
és emberit csinálnánk!
Döntenünk kell, hogyan tovább,
ha behódolunk, eltűnünk.
Ha kiállunk győzedelmes,
s igazságos lesz ügyünk!

Ha hiszünk az Istenünkben,
akkor Isten megsegít!
Rajtunk múlik, a magyarok
szép hazája lesz-e itt?
Vagy idegen tapos rája,
s anyaföldje elnyeli.
Vagy kihal, vagy szabadságát
mindörökre elnyeri!

Aranyosi Ervin © 2022-10-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

aug
17

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Indiántánc

Category: Szabadság, haza, történelem, kultúra, táj Tags: Aranyosi Ervin, érző, hagyomány, haza, idegen, Indiántánc, látó, magyar, Múlt, ősök, révül, temet, teremtő, vers Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Indiántánc

Táncolunk, varázslunk,
elrévülünk mélyen.
Tábortűz fényénél,
csillagporos éjen.
Megéljük valónkat,
végre eggyé válunk.
Kitárul előttünk,
valódi világunk.

Táncolunk, révülünk,
új világba lépünk,
s látjuk, rossz úton jár
manapság a népünk!
Büszkesége elfolyt,
álmait sem látni,
behódolt, képes volt
szolganéppé válni.

Táncolva temetünk,
hagyományt és múltat,
tábortűzre vetve,
ősöktől tanultat.
Nyelvünket rongáljuk
idegen szavakkal,
sosem nézünk szembe
igazán a Nappal?

Újra fel kell szítsuk
a szunnyadó tüzet,
újra látnunk kell, mit
sok hős ősünk üzent:
Legyünk az urai
szép, magyar hazánknak,
idegen kéz ellen
honfi lelkünk lázad!

Újra egybeöntve
járjuk hát a táncot,
lerázva magunkról
minden béklyót, láncot!
Szabadság és haza,
legyen egy a sorsunk,
teremtő szavakkal
erre hangolódjunk!

Csak a látó érti,
csak az érző látja,
az életfolyónknak
hol épül a gátja!
Az éltető vizünk
pénz-tengerbe vezet,
egy közös utunk van,
s az a szívszeretet!

Aranyosi Ervin © 2022-08-17.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

aug
15

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Fát növesztek

Category: Állatok, természet Tags: Aranyosi Ervin, élet, Fát növesztek, levegő, madár, magyar, nyelv, pokol, szél, város, vers, víz 2 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Fát növesztek

Kicsi vagyok és fát növesztek,
jószívvel gyökeret eresztek,
megerősítem törzsemet,
ágaim büszkén nőjenek!

Ha kell akár az égbe nyúlva,
a többiektől jót tanulva,
szép felhőkbe kapaszkodom,
s az élethez ragaszkodom.

Egyszerre sok-sok lábon állok,
kincsekhez jutni megpróbálok,
magamba szívni a tudást,
az értelembe ájulást!

Gyökereim a múltba nyúlnak,
ősöktől értelmet tanulnak,
szívom a magyar nyelv vízét,
s kiélvezem mesés ízét!

Én nem csak élni akarok,
ágaim nem csupán karok!
Ők adakozó szép kezek,
viselnek szép levélzetet.

Alkotok tudás-levegőt,
s bátorítom a remegőt,
hogy ágaim közt merjen élni,
védelmezem, ne kelljen félni!

Adok reményt, adok hitet,
mert lelkük csak így érti meg,
hogy ők is mind céllal születtek,
s az egésznek részei lettek.

Nem félhetek, hogy majd kivágnak!
Hisz kellek az élő-világnak,
tőlünk lehet csak zöld e bolygó,
csak így van víz, a szomjat oltó.

S tudom, az ember, ezt megérti,
s mikor a boldogságát félti,
talán hiszi, hogy nélkülem,
üres lenne a végtelen.

Üres lenne, kopár, halálos,
kongna a kőből épült város,
madár helyett csak szél dalolna,
utat mutatva a pokolba.

Aranyosi Ervin © 2022-08-15.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

aug
4

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Hazaszeretet a mában

Category: Szabadság, haza, történelem, kultúra, táj Tags: anyanyelv, Aranyosi Ervin, céltalan, Hazaszeretet a mában, honvágy, ideköt, Isten, kultúra, lelke, magyar, megmarad, nép, vers Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Hazaszeretet a mában

Bárhol is jársz, szerte a világban,
hazádat máshol meg nem lelheted,
a gyökered idenőtt hajdanában,
meghatározva az egész életed.

A nép, mely itt él, mindig a te néped,
e tájon szíved hangosan dobog.
Hogy mi köt ide mindörökre téged,
s mitől vagyunk mi itthon boldogok?

Ideköt minket milliónyi emlék,
ezernyi érzés, mely hatott reánk ,
a kultúránk, mely pallérozta elménk,
a büszkeségünk, mert ez a hazánk.

Még ideköt az édes anyanyelvünk,
mely képalkotó, teremtő, magyar!
Mely megtanított ötletekre lelnünk,
mely minket jobbá tenni is akar!

Ideköt a földünk gazdagsága,
a pusztáink, vizeink, erdeink.
A távol járó fájdalmas honvágya,
s a büszkeség, kik voltak eleink.

Az Istenünknek is magyar a lelke,
Ő oltalmazott népet és hazát,
s az örömét itt mindig bennünk lelte,
és megmutatta népe igazát.

Ám tanulnunk kell hazánkat szeretni,
hogy megmaradjon, és legyen magyar!
Hogy ne kelljen egy népet eltemetni,
mert céltalan, s csak túlélni akar!

Aranyosi Ervin © 2022-08-04.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

júl
10

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Éji remény

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: : Éji remény, Aranyosi Ervin, ég, föld, hajnal, holnap, jövő, magyar, nap, tükör, vers, világ Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Éji remény

Kihűlt az Ég,
lehűlt a Föld.
A sötétség
most testet ölt,
de a szívünk
víg dalt dalol:
A remény él
még valahol.

Lesz holnapunk,
ha van hitünk,
a fájdalmon
majd enyhítünk!
Lelkünk mélyén
hitünk ragyog:
– Lesz szebb jövőm,
amíg vagyok vagyok!

Mind itt vagyunk,
mert lenni kell,
nem érhetjük be
ennyivel,
hiszen miénk
ez a világ,
tükörként képes
hatni ránk!

Van éjjelünk,
s lesz holnapunk,
van közösen
dalolt dalunk.
Légy testvér újra
jó magyar,
az éjsötét
most eltakar.

De nem soká
felkél a Nap,
fényt hoznak
ránk a sugarak.
Lelkünk fényben
fürdik talán,
egy szebb holnapnak
hajnalán!

Aranyosi Ervin © 2022-07-10.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

ápr
24

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Letértünk utunkról

Category: Szabadság, haza, történelem, kultúra, táj Tags: Aranyosi Ervin, barátom, elbuktam, élősködő, hazug, holnap, kínoz, Letértünk utunkról, magyar, megharcol, szenvedés, ünnepel, vers, világ 7 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Letértünk utunkról

Kínoznak bántva szüntelen,
hazugság-dárda lelkembe mar,
csak annak fáj, ki bűntelen,
aki felébredni akar.
Mért erről szól az életünk,
én nem pont ezt terveztem el!
Mondd mért packáznak még velünk,
ki az, ki szembeszállni mer?

Nem írhatják át holnapom,
nem ölhetik meg a reményt,
üvöltöm, ki kell mondanom,
hogy nem hagyom a röpke fényt
kialudni, nem engedem,
s a szenvedés is véget ér.
Legyen a lét most több velem,
megharcolok az életért!

Meg kell kapnom, mindazt mi jár,
azért születtem le ide,
atyám a mennybe visszavár,
de mit vihetnék elibe?
Mondjam, hogy jaj, elbuktam én,
legyőzött önző hatalom,
hogy kihűlt bennem a remény,
s a jussomat mind feladom?

Hadd sírjon ősök szelleme,
hogy az utód ilyen silány,
nincs tartása, se jelleme,
s becsapta néhány rút zsivány?
Lelke, ha lázad legbelül,
csak önmagának árt vele,
az ősi láng lassan kihűl.
A büszkeség így hal bele?

Ugyan barátom, mely világ
hozza e rút törvényeket?
Élősködő foga, mi rág,
s nem találsz itt észérveket!
Érdek mentén hoznak jogot,
s közben egy nemzet süllyed el,
az áruló, képzel nagyot,
s a léttel szembeszállni mer.

Vállunkon állva megtapos,
gyűjti közben a kincseit,
csendben vagyunk, pofánk lapos,
s hordjuk a bűn bilincseit.
Mi ez a játék emberek,
mi csak gyenge bábuk vagyunk,
s fél ujjal hanyatt döntenek,
mind eldőlünk, majd meghalunk?

Végignézzük csak csendesen,
hogy ez a sors vár itt reánk?
Nem akarjuk, hogy rend legyen,
s elégettük a glóriánk?
Isten maga is elveszett,
s hagyná veszni sok gyermekét?
Kiszállunk, s majd ő elvezet,
nem illik ránk a földi lét?

De akkor mért kellett nekünk,
mire volt jó ez az egész,
mit ért megkínzott életünk,
ha csúfos süllyesztőbe vész?
Ébredeznünk nem ártana,
az élet így nem múlhat el,
egy egész nemzet álma ma,
posvány mocsárban süllyed el.

Naponta várjuk a csodát,
az ég alján az új jelet,
hogy gondolnak ránk odaát,
s a holnap mégis jobb lehet.
Vagy újra várunk messiást,
ki helyettünk, s értünk kiáll,
s addig folytatjuk a sírást?
Emberré kéne lenni már!

Támasszuk fel az ősöket,
lelkünkben itt lehessenek!
A szeretet erős szövet,
mutassuk, hadd kövessenek!
Istentől kapott értelem,
emeljen a helyünkre fel,
hogy jövőnk újra szép legyen,
mit minden magyar ünnepel!

Aranyosi Ervin: Ó, Istenem, mutasd már meg magad!

Aranyosi Ervin © 2023-06-21. A vers megosztása, másolása, csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva!

Aranyosi Ervin: Vajon mit ünneplünk?

Nem változott semmi százhetvenöt éve! Csak a szabadságunk lett a sírba téve! Láncunkat csörgetjük, ellopták a kardunk, nem lett olyan világ, amilyet akartunk!

Nincs mit ünnepelnünk, más teszi helyettünk, szolganéppé váltunk, szegényebbek lettünk. Őseink szelleme kiveszett belőlünk, idegen náció uralja a földünk!

Hiénák is vannak, akik talpat nyalnak, a félelem láncát adják a magyarnak! Acsarkodnak csupán a lökött konc felett, apró részre tépve, egy ősi nemzetet.

Meghalt az igazság, mi meg csak tengődünk, megosztott egy népség vált mára belőlünk. Nincs valódi célunk, halódik országunk, már magunk se tudjuk, mi az, mire vágyunk.

Elsiratnunk kéne, erre lenne okunk, zászlókat lengetve itthon raboskodunk? Hej, magyar mivé lett, nagyjaidnak álma, kiknek a dicsőség még ma is kijárna!

Nekik nem sikerült, mi meg sem próbáljuk, napról napra élve, a csodánkat várjuk! Nem bízunk egymásban, összetartás nincsen, elárvult nép lettünk, kit elhagyott az Isten!

Aranyosi Ervin: Édes hazám

Mondd csak, elvesztheti hazáját a szív, Azért, mert egy álom messzi-földre hív? Úgy mardos a honvágy, mennél már haza, ez erős kötődés, sosem lesz laza.

Haza hív száz emlék, a magyar, tiszta szó, hívnak gyermek évek, hisz otthon lenni jó! Régi jó barátok, a szívbe égett táj, amikor rágondolsz, a szíved újra fáj!

Refrén: Édes hazám, a Kárpátok között, fiad messze tőled, oly messze költözött. Édes hazám, hiszem vissza térek én, hívó szavad eljut, szállón jön felém..

Élhetek jólétben, talán, szebb életet, láthatok világot, gyűjthetek kincseket, de bár merre élek csak idegen vagyok, hiába vesznek körbe, itt is magyarok.

Távoli világban a helyem nem lelem, valami hiányzik, sosem lesz itt velem, itt sohasem érzem, hogy már itthon vagyok, a nap ott fent az égen, az is másképp ragyog!

Refrén: Édes hazám, a Kárpátok között, fiad messze tőled, oly messze költözött. Édes hazám, hiszem vissza térek én, hívó szavad eljut, szállón jön felém..

Álmomban visszavágyom, mert hív a magyar szó, álmaimban érzem, hogy otthon lenni jó, visszahúz a honvágy, a szép hon szeretet, mert magyar igazából, csak otthon lehetek.

Aranyosi Ervin: Elindultam, hazavágytam

Elindultam, nekivágtam, hol a helyem a világban? Hogy a helyem a világban, valamerre megtaláljam!

Nekivágtam, elindultam, mögöttem volt már a múltam, nyomomban járt már a múltam, annyi mindent megtanultam.

Ma is járom, a világom, ami nem jó, tisztán látom Tisztán látom, kijavítom, visszatértem, legjobb itthon!

Én bejártam annyi tájat, annyi táját a világnak, jó volt itt is, szép volt ott is, volt jó ember és volt rossz is!

Elindultam, visszatértem. Mért vagyok itt? Most már értem! Rájöttem, hogy bárhol éltem, sosem volt jobb! Hazatértem!

Okkal van, hogy itt születtem, magyar földnek fia lettem, itt ér utol öröm, bánat, mert szeretem a hazámat!

Szeretem az anyaföldet, mit nemzetem lelke tölt meg. Magyar nyelven szól a lelkem, jó magyar szív dobog bennem!

Ezért hát el sose vágyom, messzi tájra, át határon, a szép Kárpát-medencében, magamat jól, csak itt érzem.

Megbecsülöm ezt a tájat, hol a magyar büszkén járhat, s melyre mások foga vásik, miért nem kell nekik másik?

Édes hazám, érted élek, magyar bennem szív és lélek, s bárhol járom a világom, mindenhonnan hazavágyom.

Aranyosi Ervin: Hazafidal

Nem hajlok meg kényszer alatt, nincsen olyan hatalom, megélni az álmaimat, szabad szívvel akarom! Hiába tép zúgó, bősz szél, van erőm és van hitem, beragadó sorskerekem, újból tovább lendítem.

Nem nyomhatnak le a terhek, mint pálmának, nőni kell, ha kell, szárnyakat növesztek, kéklő égbe szállni fel. Onnan nézni a világot, hisz a lelkem még szabad! Nem ülhet a szép szívemre, egy idegen akarat!

Rég nem akarok túlélni, az tengődés, s hasztalan! Emberként akarok élni, kinek célja, álma van! Világomat én teremtem, nem hagyom, hogy más tegye, jogomat a birtokomhoz, tollvonással elvegye!

Közösen a természettel, új világot alkotok, ahol élők a törvények, s isteniek a jogok! Hol gonosznak nincs hatalma, elfogy pénze, ereje, hol az álnok árulóknak, porba hullik a feje!

Nem hagyom, hogy elorozzák, szép hazám földjét, vízét! Nem hordhatják mától kezdve vagyonunkat szerte szét! Nem volt hiába valóság, annyi ősi küzdelem, a magyarban ott a jóság, építs új hazát velem!

Visszaveszem, mi sajátom, rajta én rendelkezem, hazámat és nemzetemet újra élővé teszem! Felébresztem álmaiból, ki még szunnyad, és nem lát, mától írok a magyarnak, egy új, dicső krónikát!

Egy vagyok az őszi széllel, ha kell, leszek a vihar! Aki világot teremthet, megélt, szép álmaival! Mondd csak, pajtás, te vállalnád velem ezt az életet, elképzelnéd, tennél érte? Elhinnéd, hogy szép lehet?

Mutathatnál utódodnak példát, ami élhető, ahogyan a friss fű sarjad, melyben éled az erő! Csupán hit kell a szívekbe, jót akaró akarat, cél, mellyel világod mented, s megtalálod magadat!

Kényszer alatt sem hajolnánk, álmainkért kiállnánk, a világból újra élőt, és emberit csinálnánk! Döntenünk kell, hogyan tovább, ha behódolunk, eltűnünk. Ha kiállunk győzedelmes, s igazságos lesz ügyünk!

Ha hiszünk az Istenünkben, akkor Isten megsegít! Rajtunk múlik, a magyarok szép hazája lesz-e itt? Vagy idegen tapos rája, s anyaföldje elnyeli. Vagy kihal, vagy szabadságát mindörökre elnyeri!

Aranyosi Ervin: Indiántánc

Táncolunk, varázslunk, elrévülünk mélyen. Tábortűz fényénél, csillagporos éjen. Megéljük valónkat, végre eggyé válunk. Kitárul előttünk, valódi világunk.

Táncolunk, révülünk, új világba lépünk, s látjuk, rossz úton jár manapság a népünk! Büszkesége elfolyt, álmait sem látni, behódolt, képes volt szolganéppé válni.

Táncolva temetünk, hagyományt és múltat, tábortűzre vetve, ősöktől tanultat. Nyelvünket rongáljuk idegen szavakkal, sosem nézünk szembe igazán a Nappal?

Újra fel kell szítsuk a szunnyadó tüzet, újra látnunk kell, mit sok hős ősünk üzent: Legyünk az urai szép, magyar hazánknak, idegen kéz ellen honfi lelkünk lázad!

Újra egybeöntve járjuk hát a táncot, lerázva magunkról minden béklyót, láncot! Szabadság és haza, legyen egy a sorsunk, teremtő szavakkal erre hangolódjunk!

Csak a látó érti, csak az érző látja, az életfolyónknak hol épül a gátja! Az éltető vizünk pénz-tengerbe vezet, egy közös utunk van, s az a szívszeretet!

Aranyosi Ervin: Fát növesztek

Kicsi vagyok és fát növesztek, jószívvel gyökeret eresztek, megerősítem törzsemet, ágaim büszkén nőjenek!

Ha kell akár az égbe nyúlva, a többiektől jót tanulva, szép felhőkbe kapaszkodom, s az élethez ragaszkodom.

Egyszerre sok-sok lábon állok, kincsekhez jutni megpróbálok, magamba szívni a tudást, az értelembe ájulást!

Gyökereim a múltba nyúlnak, ősöktől értelmet tanulnak, szívom a magyar nyelv vízét, s kiélvezem mesés ízét!

Én nem csak élni akarok, ágaim nem csupán karok! Ők adakozó szép kezek, viselnek szép levélzetet.

Alkotok tudás-levegőt, s bátorítom a remegőt, hogy ágaim közt merjen élni, védelmezem, ne kelljen félni!

Adok reményt, adok hitet, mert lelkük csak így érti meg, hogy ők is mind céllal születtek, s az egésznek részei lettek.

Nem félhetek, hogy majd kivágnak! Hisz kellek az élő-világnak, tőlünk lehet csak zöld e bolygó, csak így van víz, a szomjat oltó.

S tudom, az ember, ezt megérti, s mikor a boldogságát félti, talán hiszi, hogy nélkülem, üres lenne a végtelen.

Üres lenne, kopár, halálos, kongna a kőből épült város, madár helyett csak szél dalolna, utat mutatva a pokolba.

Aranyosi Ervin: Hazaszeretet a mában

Bárhol is jársz, szerte a világban, hazádat máshol meg nem lelheted, a gyökered idenőtt hajdanában, meghatározva az egész életed.

A nép, mely itt él, mindig a te néped, e tájon szíved hangosan dobog. Hogy mi köt ide mindörökre téged, s mitől vagyunk mi itthon boldogok?

Ideköt minket milliónyi emlék, ezernyi érzés, mely hatott reánk , a kultúránk, mely pallérozta elménk, a büszkeségünk, mert ez a hazánk.

Még ideköt az édes anyanyelvünk, mely képalkotó, teremtő, magyar! Mely megtanított ötletekre lelnünk, mely minket jobbá tenni is akar!

Ideköt a földünk gazdagsága, a pusztáink, vizeink, erdeink. A távol járó fájdalmas honvágya, s a büszkeség, kik voltak eleink.

Az Istenünknek is magyar a lelke, Ő oltalmazott népet és hazát, s az örömét itt mindig bennünk lelte, és megmutatta népe igazát.

Ám tanulnunk kell hazánkat szeretni, hogy megmaradjon, és legyen magyar! Hogy ne kelljen egy népet eltemetni, mert céltalan, s csak túlélni akar!

Aranyosi Ervin: Éji remény

Kihűlt az Ég, lehűlt a Föld. A sötétség most testet ölt, de a szívünk víg dalt dalol: A remény él még valahol.

Lesz holnapunk, ha van hitünk, a fájdalmon majd enyhítünk! Lelkünk mélyén hitünk ragyog: – Lesz szebb jövőm, amíg vagyok vagyok!

Mind itt vagyunk, mert lenni kell, nem érhetjük be ennyivel, hiszen miénk ez a világ, tükörként képes hatni ránk!

Van éjjelünk, s lesz holnapunk, van közösen dalolt dalunk. Légy testvér újra jó magyar, az éjsötét most eltakar.

De nem soká felkél a Nap, fényt hoznak ránk a sugarak. Lelkünk fényben fürdik talán, egy szebb holnapnak hajnalán!

Aranyosi Ervin: Letértünk utunkról

Kínoznak bántva szüntelen, hazugság-dárda lelkembe mar, csak annak fáj, ki bűntelen, aki felébredni akar. Mért erről szól az életünk, én nem pont ezt terveztem el! Mondd mért packáznak még velünk, ki az, ki szembeszállni mer?

Nem írhatják át holnapom, nem ölhetik meg a reményt, üvöltöm, ki kell mondanom, hogy nem hagyom a röpke fényt kialudni, nem engedem, s a szenvedés is véget ér. Legyen a lét most több velem, megharcolok az életért!

Meg kell kapnom, mindazt mi jár, azért születtem le ide, atyám a mennybe visszavár, de mit vihetnék elibe? Mondjam, hogy jaj, elbuktam én, legyőzött önző hatalom, hogy kihűlt bennem a remény, s a jussomat mind feladom?

Hadd sírjon ősök szelleme, hogy az utód ilyen silány, nincs tartása, se jelleme, s becsapta néhány rút zsivány? Lelke, ha lázad legbelül, csak önmagának árt vele, az ősi láng lassan kihűl. A büszkeség így hal bele?

Ugyan barátom, mely világ hozza e rút törvényeket? Élősködő foga, mi rág, s nem találsz itt észérveket! Érdek mentén hoznak jogot, s közben egy nemzet süllyed el, az áruló, képzel nagyot, s a léttel szembeszállni mer.

Vállunkon állva megtapos, gyűjti közben a kincseit, csendben vagyunk, pofánk lapos, s hordjuk a bűn bilincseit. Mi ez a játék emberek, mi csak gyenge bábuk vagyunk, s fél ujjal hanyatt döntenek, mind eldőlünk, majd meghalunk?

Végignézzük csak csendesen, hogy ez a sors vár itt reánk? Nem akarjuk, hogy rend legyen, s elégettük a glóriánk? Isten maga is elveszett, s hagyná veszni sok gyermekét? Kiszállunk, s majd ő elvezet, nem illik ránk a földi lét?

De akkor mért kellett nekünk, mire volt jó ez az egész, mit ért megkínzott életünk, ha csúfos süllyesztőbe vész? Ébredeznünk nem ártana, az élet így nem múlhat el, egy egész nemzet álma ma, posvány mocsárban süllyed el.

Aranyosi Ervin © 2023-06-21.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

Nem változott semmi
százhetvenöt éve!
Csak a szabadságunk
lett a sírba téve!
Láncunkat csörgetjük,
ellopták a kardunk,
nem lett olyan világ,
amilyet akartunk!

Nincs mit ünnepelnünk,
más teszi helyettünk,
szolganéppé váltunk,
szegényebbek lettünk.
Őseink szelleme
kiveszett belőlünk,
idegen náció
uralja a földünk!

Hiénák is vannak,
akik talpat nyalnak,
a félelem láncát
adják a magyarnak!
Acsarkodnak csupán
a lökött konc felett,
apró részre tépve,
egy ősi nemzetet.

Meghalt az igazság,
mi meg csak tengődünk,
megosztott egy népség
vált mára belőlünk.
Nincs valódi célunk,
halódik országunk,
már magunk se tudjuk,
mi az, mire vágyunk.

Elsiratnunk kéne,
erre lenne okunk,
zászlókat lengetve
itthon raboskodunk?
Hej, magyar mivé lett,
nagyjaidnak álma,
kiknek a dicsőség
még ma is kijárna!

Nekik nem sikerült,
mi meg sem próbáljuk,
napról napra élve,
a csodánkat várjuk!
Nem bízunk egymásban,
összetartás nincsen,
elárvult nép lettünk,
kit elhagyott az Isten!

Mondd csak, elvesztheti hazáját a szív,
Azért, mert egy álom messzi-földre hív?
Úgy mardos a honvágy, mennél már haza,
ez erős kötődés, sosem lesz laza.

Haza hív száz emlék, a magyar, tiszta szó,
hívnak gyermek évek, hisz otthon lenni jó!
Régi jó barátok, a szívbe égett táj,
amikor rágondolsz, a szíved újra fáj!

Refrén:
Édes hazám, a Kárpátok között,
fiad messze tőled, oly messze költözött.
Édes hazám, hiszem vissza térek én,
hívó szavad eljut, szállón jön felém..

Élhetek jólétben, talán, szebb életet,
láthatok világot, gyűjthetek kincseket,
de bár merre élek csak idegen vagyok,
hiába vesznek körbe, itt is magyarok.

Távoli világban a helyem nem lelem,
valami hiányzik, sosem lesz itt velem,
itt sohasem érzem, hogy már itthon vagyok,
a nap ott fent az égen, az is másképp ragyog!

Refrén:
Édes hazám, a Kárpátok között,
fiad messze tőled, oly messze költözött.
Édes hazám, hiszem vissza térek én,
hívó szavad eljut, szállón jön felém..

Álmomban visszavágyom, mert hív a magyar szó,
álmaimban érzem, hogy otthon lenni jó,
visszahúz a honvágy, a szép hon szeretet,
mert magyar igazából, csak otthon lehetek.

Elindultam, nekivágtam,
hol a helyem a világban?
Hogy a helyem a világban,
valamerre megtaláljam!

Nekivágtam, elindultam,
mögöttem volt már a múltam,
nyomomban járt már a múltam,
annyi mindent megtanultam.

Ma is járom, a világom,
ami nem jó, tisztán látom
Tisztán látom, kijavítom,
visszatértem, legjobb itthon!

Én bejártam annyi tájat,
annyi táját a világnak,
jó volt itt is, szép volt ott is,
volt jó ember és volt rossz is!

Elindultam, visszatértem.
Mért vagyok itt? Most már értem!
Rájöttem, hogy bárhol éltem,
sosem volt jobb! Hazatértem!

Okkal van, hogy itt születtem,
magyar földnek fia lettem,
itt ér utol öröm, bánat,
mert szeretem a hazámat!

Szeretem az anyaföldet,
mit nemzetem lelke tölt meg.
Magyar nyelven szól a lelkem,
jó magyar szív dobog bennem!

Ezért hát el sose vágyom,
messzi tájra, át határon,
a szép Kárpát-medencében,
magamat jól, csak itt érzem.

Megbecsülöm ezt a tájat,
hol a magyar büszkén járhat,
s melyre mások foga vásik,
miért nem kell nekik másik?

Édes hazám, érted élek,
magyar bennem szív és lélek,
s bárhol járom a világom,
mindenhonnan hazavágyom.

Nem hajlok meg kényszer alatt,
nincsen olyan hatalom,
megélni az álmaimat,
szabad szívvel akarom!
Hiába tép zúgó, bősz szél,
van erőm és van hitem,
beragadó sorskerekem,
újból tovább lendítem.

Nem nyomhatnak le a terhek,
mint pálmának, nőni kell,
ha kell, szárnyakat növesztek,
kéklő égbe szállni fel.
Onnan nézni a világot,
hisz a lelkem még szabad!
Nem ülhet a szép szívemre,
egy idegen akarat!

Rég nem akarok túlélni,
az tengődés, s hasztalan!
Emberként akarok élni,
kinek célja, álma van!
Világomat én teremtem,
nem hagyom, hogy más tegye,
jogomat a birtokomhoz,
tollvonással elvegye!

Közösen a természettel,
új világot alkotok,
ahol élők a törvények,
s isteniek a jogok!
Hol gonosznak nincs hatalma,
elfogy pénze, ereje,
hol az álnok árulóknak,
porba hullik a feje!

Nem hagyom, hogy elorozzák,
szép hazám földjét, vízét!
Nem hordhatják mától kezdve
vagyonunkat szerte szét!
Nem volt hiába valóság,
annyi ősi küzdelem,
a magyarban ott a jóság,
építs új hazát velem!

Visszaveszem, mi sajátom,
rajta én rendelkezem,
hazámat és nemzetemet
újra élővé teszem!
Felébresztem álmaiból,
ki még szunnyad, és nem lát,
mától írok a magyarnak,
egy új, dicső krónikát!

Egy vagyok az őszi széllel,
ha kell, leszek a vihar!
Aki világot teremthet,
megélt, szép álmaival!
Mondd csak, pajtás, te vállalnád
velem ezt az életet,
elképzelnéd, tennél érte?
Elhinnéd, hogy szép lehet?

Mutathatnál utódodnak
példát, ami élhető,
ahogyan a friss fű sarjad,
melyben éled az erő!
Csupán hit kell a szívekbe,
jót akaró akarat,
cél, mellyel világod mented,
s megtalálod magadat!

Kényszer alatt sem hajolnánk,
álmainkért kiállnánk,
a világból újra élőt,
és emberit csinálnánk!
Döntenünk kell, hogyan tovább,
ha behódolunk, eltűnünk.
Ha kiállunk győzedelmes,
s igazságos lesz ügyünk!

Ha hiszünk az Istenünkben,
akkor Isten megsegít!
Rajtunk múlik, a magyarok
szép hazája lesz-e itt?
Vagy idegen tapos rája,
s anyaföldje elnyeli.
Vagy kihal, vagy szabadságát
mindörökre elnyeri!

Táncolunk, varázslunk,
elrévülünk mélyen.
Tábortűz fényénél,
csillagporos éjen.
Megéljük valónkat,
végre eggyé válunk.
Kitárul előttünk,
valódi világunk.

Táncolunk, révülünk,
új világba lépünk,
s látjuk, rossz úton jár
manapság a népünk!
Büszkesége elfolyt,
álmait sem látni,
behódolt, képes volt
szolganéppé válni.

Táncolva temetünk,
hagyományt és múltat,
tábortűzre vetve,
ősöktől tanultat.
Nyelvünket rongáljuk
idegen szavakkal,
sosem nézünk szembe
igazán a Nappal?

Újra fel kell szítsuk
a szunnyadó tüzet,
újra látnunk kell, mit
sok hős ősünk üzent:
Legyünk az urai
szép, magyar hazánknak,
idegen kéz ellen
honfi lelkünk lázad!

Újra egybeöntve
járjuk hát a táncot,
lerázva magunkról
minden béklyót, láncot!
Szabadság és haza,
legyen egy a sorsunk,
teremtő szavakkal
erre hangolódjunk!

Csak a látó érti,
csak az érző látja,
az életfolyónknak
hol épül a gátja!
Az éltető vizünk
pénz-tengerbe vezet,
egy közös utunk van,
s az a szívszeretet!

Kicsi vagyok és fát növesztek,
jószívvel gyökeret eresztek,
megerősítem törzsemet,
ágaim büszkén nőjenek!

Ha kell akár az égbe nyúlva,
a többiektől jót tanulva,
szép felhőkbe kapaszkodom,
s az élethez ragaszkodom.

Egyszerre sok-sok lábon állok,
kincsekhez jutni megpróbálok,
magamba szívni a tudást,
az értelembe ájulást!

Gyökereim a múltba nyúlnak,
ősöktől értelmet tanulnak,
szívom a magyar nyelv vízét,
s kiélvezem mesés ízét!

Én nem csak élni akarok,
ágaim nem csupán karok!
Ők adakozó szép kezek,
viselnek szép levélzetet.

Alkotok tudás-levegőt,
s bátorítom a remegőt,
hogy ágaim közt merjen élni,
védelmezem, ne kelljen félni!

Adok reményt, adok hitet,
mert lelkük csak így érti meg,
hogy ők is mind céllal születtek,
s az egésznek részei lettek.

Nem félhetek, hogy majd kivágnak!
Hisz kellek az élő-világnak,
tőlünk lehet csak zöld e bolygó,
csak így van víz, a szomjat oltó.

S tudom, az ember, ezt megérti,
s mikor a boldogságát félti,
talán hiszi, hogy nélkülem,
üres lenne a végtelen.

Üres lenne, kopár, halálos,
kongna a kőből épült város,
madár helyett csak szél dalolna,
utat mutatva a pokolba.

Bárhol is jársz, szerte a világban,
hazádat máshol meg nem lelheted,
a gyökered idenőtt hajdanában,
meghatározva az egész életed.

A nép, mely itt él, mindig a te néped,
e tájon szíved hangosan dobog.
Hogy mi köt ide mindörökre téged,
s mitől vagyunk mi itthon boldogok?

Ideköt minket milliónyi emlék,
ezernyi érzés, mely hatott reánk ,
a kultúránk, mely pallérozta elménk,
a büszkeségünk, mert ez a hazánk.

Még ideköt az édes anyanyelvünk,
mely képalkotó, teremtő, magyar!
Mely megtanított ötletekre lelnünk,
mely minket jobbá tenni is akar!

Ideköt a földünk gazdagsága,
a pusztáink, vizeink, erdeink.
A távol járó fájdalmas honvágya,
s a büszkeség, kik voltak eleink.

Az Istenünknek is magyar a lelke,
Ő oltalmazott népet és hazát,
s az örömét itt mindig bennünk lelte,
és megmutatta népe igazát.

Ám tanulnunk kell hazánkat szeretni,
hogy megmaradjon, és legyen magyar!
Hogy ne kelljen egy népet eltemetni,
mert céltalan, s csak túlélni akar!

Kihűlt az Ég,
lehűlt a Föld.
A sötétség
most testet ölt,
de a szívünk
víg dalt dalol:
A remény él
még valahol.

Lesz holnapunk,
ha van hitünk,
a fájdalmon
majd enyhítünk!
Lelkünk mélyén
hitünk ragyog:
– Lesz szebb jövőm,
amíg vagyok vagyok!

Mind itt vagyunk,
mert lenni kell,
nem érhetjük be
ennyivel,
hiszen miénk
ez a világ,
tükörként képes
hatni ránk!

Van éjjelünk,
s lesz holnapunk,
van közösen
dalolt dalunk.
Légy testvér újra
jó magyar,
az éjsötét
most eltakar.

De nem soká
felkél a Nap,
fényt hoznak
ránk a sugarak.
Lelkünk fényben
fürdik talán,
egy szebb holnapnak
hajnalán!

Kínoznak bántva szüntelen,
hazugság-dárda lelkembe mar,
csak annak fáj, ki bűntelen,
aki felébredni akar.
Mért erről szól az életünk,
én nem pont ezt terveztem el!
Mondd mért packáznak még velünk,
ki az, ki szembeszállni mer?

Nem írhatják át holnapom,
nem ölhetik meg a reményt,
üvöltöm, ki kell mondanom,
hogy nem hagyom a röpke fényt
kialudni, nem engedem,
s a szenvedés is véget ér.
Legyen a lét most több velem,
megharcolok az életért!

Meg kell kapnom, mindazt mi jár,
azért születtem le ide,
atyám a mennybe visszavár,
de mit vihetnék elibe?
Mondjam, hogy jaj, elbuktam én,
legyőzött önző hatalom,
hogy kihűlt bennem a remény,
s a jussomat mind feladom?

Hadd sírjon ősök szelleme,
hogy az utód ilyen silány,
nincs tartása, se jelleme,
s becsapta néhány rút zsivány?
Lelke, ha lázad legbelül,
csak önmagának árt vele,
az ősi láng lassan kihűl.
A büszkeség így hal bele?

Ugyan barátom, mely világ
hozza e rút törvényeket?
Élősködő foga, mi rág,
s nem találsz itt észérveket!
Érdek mentén hoznak jogot,
s közben egy nemzet süllyed el,
az áruló, képzel nagyot,
s a léttel szembeszállni mer.

Vállunkon állva megtapos,
gyűjti közben a kincseit,
csendben vagyunk, pofánk lapos,
s hordjuk a bűn bilincseit.
Mi ez a játék emberek,
mi csak gyenge bábuk vagyunk,
s fél ujjal hanyatt döntenek,
mind eldőlünk, majd meghalunk?

Végignézzük csak csendesen,
hogy ez a sors vár itt reánk?
Nem akarjuk, hogy rend legyen,
s elégettük a glóriánk?
Isten maga is elveszett,
s hagyná veszni sok gyermekét?
Kiszállunk, s majd ő elvezet,
nem illik ránk a földi lét?

De akkor mért kellett nekünk,
mire volt jó ez az egész,
mit ért megkínzott életünk,
ha csúfos süllyesztőbe vész?
Ébredeznünk nem ártana,
az élet így nem múlhat el,
egy egész nemzet álma ma,
posvány mocsárban süllyed el.

Naponta várjuk a csodát,
az ég alján az új jelet,
hogy gondolnak ránk odaát,
s a holnap mégis jobb lehet.
Vagy újra várunk messiást,
ki helyettünk, s értünk kiáll,
s addig folytatjuk a sírást?
Emberré kéne lenni már!

Támasszuk fel az ősöket,
lelkünkben itt lehessenek!
A szeretet erős szövet,
mutassuk, hadd kövessenek!
Istentől kapott értelem,
emeljen a helyünkre fel,
hogy jövőnk újra szép legyen,
mit minden magyar ünnepel!

Aranyosi Ervin © 2022-04-24.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva